Zsámboki László: Selmeci ezüst, körmöci arany - Válogatott tanulmányok a szerző születésének 70. évfordulója tiszteletére (Rudabánya – Miskolc, 2005)

I. A bányászat és a kohászat múltjából - Magyarország ércbányászata a honfoglalástól az I. világháború végéig (topográfiai és gazdasági áttekintés

A honfoglaló magyarság igen fejlett fémművessége (ötvössége) és korábbi szállásterületeinek régészeti leletei bizonyossá teszik, hogy a honfoglalók a nemesfémtermelés bizonyos módjait ismerték, fémmüveseik a feldolgozott jelentékeny mennyiségű nemesfémet - legalábbis részben - saját termelésből (pl. aranymosás) szerezték be. Ezekről azonban közvetlen adataink nincsenek. Ismeretes viszont, hogy a kalandozó magyarok a morvákkal szövetségben - valószínűleg érchegységi - ezüstbányákat foglaltak el, s műveltették azokat tíz esztendőn át saját hasznukra (953). A honfoglalástól a tatárjárásig terjedő időszak nemesfémtermeléséről közvetlenül szinte semmi adatunk nincs. Egyet tudunk biztosan, közvetett adatokból: a kezdetektől igen jelentős termelés folyt, elsősorban ezüstből. A legrégibb ismert adatot korabeli orosz évkönyv őrizte meg: a magyarok a 10. században ezüstöt szállítottak Oroszországba. Valószínűleg selmeci ezüstről van szó. E korszak jelentős mennyiségű királyi ezüstpénzeit, melyek keresettek voltak Észak és Nyugat kereskedő-köreiben, nyilván hazai termelésű ezüstből verték. Ezüstbehozatalra vonatkozó leghalványabb utalást sem ismerünk. Ebben az időben északi szláv szomszédainknál még nem folyt nemesfémtermelés, s nem volt önálló pénzük sem. A dél-német kereskedők a 12. század végétől gyakran hajóztak Bécsen át Magyarországba aranyért-ezüstért; Bécsben 1192-től az ezüstre, majd nem sokkal később az aranyra is beváltási kötelezettséget róttak, így a német kereskedők közvetlenül Magyarországra jöttek, ahol ekkor még szabad forgalma volt a nemesfémeknek. Ismeretes III. Béla király jövedelmi kimutatása 1185-ből, melyben a pénzverésből származó évi jövedelme 60 000 márka (kb. 15 000 kg) ezüstnek felel meg, s összjövedelmének (a terményt is beszámítva) egynegyedét teszi ki. Ebben az időben a pénzt minden évben újra verték, s a kötelező beváltásnál 50 %-os nyereségkulccsal számolt a kamara. A királyi vármegyék 35.000 márkás jövedelme között szerepel a bányák haszna is, erről közelebbi azonban nem derül ki. A gyér forrásokból megemlíthetjük Anonymus híradását az erdélyi patakok kiváló minőségű aranyáról, vagy II. András 1217. Évi egyezményét Velencével, mely mentesíti a magyar aranyat a velencei vám alól. A selmeci ezüstbányák legrégibb említése 1228-ból, a Radna környékieké a tatárjárás idejéből maradt fenn. A 13. század második felének adataiból visszakövetkeztetve biztosra lehet venni, hogy a következő bányaterületeken már e korban kiterjedt bányászat folyt: Selmecbánya (és környéke, esetleg Besztercebánya) és Radna jelentős ezüstbányái, az Erdélyi Érchegység egykori római aranybányái közül néhány (járulékos ezüsttermeléssel), jelentősebb volt az aranymosás a Fekete- és Fehér-Körösben, az Aranyos patakban, valamint a Nyugat-Felvidék folyóiban és patakjaiban. (A Gömör-Szepesi Érchegység nemesfémtermelésének kezdetét - hasonlóan az itteni vastermelés bizonyított kezdetéhez - csak a 13. század második felétől számíthatjuk.) A tatárjárás pusztításai alapvető kihatással voltak nemesfémtermelésünkre is. A kikövetkeztethetően magyar, szláv és német etnikumú bányatelepüléseink elpusztulnak, lakosságukkal és technikai berendezéseikkel együtt. A városok és a bányák újra alapítását most már kizárólag nyugati (főleg német) telepesekkel oldják meg: a Garam völgyében, Gömörben és a Szepességben, az Erdélyi Érchegységben, majd kicsit később a szatmári aranyterületen is. A következő századi aranytermelés hatalmas fellendülésének belső feltételei ide vezethetők vissza: egyrészt a konszolidált német bányatelepek magukkal hozták egykori hazájuk bányatermelésének új rendjét, amelyet új hazájukban privilégiumként megkaptak, másrészt szakértelmükkel egy évszázad alatt fölkutatták hazánk összes jelentős nemesfém-területét, s megkezdték azok művelését. A 13. század második felében aztán nemesfémtermelésünk hirtelen föllendült, olyannyira, hogy e rövid korszakot egyes szerzők a magyar nemesfémtermelés „első virágkorának" nevezik. A fölfelé ívelésnek a feudális oligarchia pártharcai vetnek véget. E korszak aranytermelését né-