Pintér Jenő: Gvadányi József (Rudabánya, 2005)

Egy falusi nótárius

te gazember, tudod, kivel beszélsz? / Született magyar gróf vagyok, tőlem nem félsz? / Akarod, mutassam, hogy csak estvélig élsz? / Avagy olyan érjen, melyet érni nem vélsz? - Módi ez és minden gavallér most így jár, / Tekintsd őket itten, tekintsed Bécsben bár, / Te ehhez nem értesz, mert vagy ökör, szamár, / Erted-e, elmehetsz, vigyen el a tatár! " Nem ijedtem meg, szembefordultam vele: Tudja meg, gróf uram, hogy madarat tolláról, ökröt a szarváról, magyart a gúnyájáról lehet megismerni; az egész világ nyíltan vallja, hogy a magyar öltözet szebb minden más nemzet viseleténél; csak a korcs vér örül az idegen rongynak. „Nagyságod, hogy magyar, kétségem szavában / Nincsen, de nem tudom, mért jár ily ruhában: / Ha azt le nem veti és jár ily tarkában, / Bécsbe bezáratik bolondok házában. - Hazánkban nemzete volt mindig tündöklő, / Híre-neve fénylett, mint fénylik gyémántkő: / Legyen nagyságod is eleit követő, / Azt ha nem cselekszi, üsse meg a mennykő. " Ezeket mondva, otthagytam a grófot, s tovább sétáltam a Duna-parton. A nótáriusnak számos kalandja akad: Budán és Pesten sok gavallért és dámát maga ellen haragít azzal, hogy megkorholja őket idegen-majmolásukért. Ilyen izgatott lelkiállapotban éri II. József császár török háborújának híre. Sürög-forog a katonaság, szedik a rekrutákat; vásárolják az élelmet; lázban az egész ország, hadi holmival megrakott szekerek indulnak dél felé, a szarvasmarháknak és lovaknak nagy a keleté. A nótárius fakóját is megveszi egy lovaskapitány hatvan aranyért, ő maga pedig megalkuszik a vásáros görögökkel, ezek hat forintért kocsin szállítják el Szatmár városába. Egyik fia, Sándor, éppen akkor áll be katonának; siratja az öreg, de azután megnyugszik a harcias ifjú elhatározásában; van otthon még egy fia, Laci, az úgyis Peleskén marad a családban. Mikor hazaérkezik falujába, a községtanács ünnepélyesen fogadja, élén az öregbíróval, kisbíróval, iskolamesterrel és harangozóval. Az üdvözlő beszédre ő is ékes szónoklattal válaszol: „Hic sum ego, qui sum nagy Zajtai István, / Tíz hetet töltöttem, tudja ketek, Budán"... A falu népe örvend, a nótárius boldogan öleli magához hozzátartozóit, vigasztalja katonafia után síró feleségét. Ez a fiú magyarázza élettársának - kard végére termett, hiszen itthon is