Hadobás Sándor: A szülőföld vonzásában - Válogatott írások (Edelény – Rudabánya, 2003)

TUDOMÁNYTÖRTÉNETI KALANDOZÁSOK - Schmidl Adolf (1802-1863)

és tudományos előadásait". 1833-tól 12 évig nevelő a Lobkovitz hercegi családnál, közben a veronai egyetemre kapott tanári kinevezést, amit azonban nem fogadott el. 1844-től 1848-ig szerkesztette az akkori idők legjobb szépirodalmi lapját, az általa alapított Oesterreichische Blätter für Literatur und Kunstot, majd néhány hónapig a Wiener Zeitungot. 1845-ben hosszabb utazásra indult: bejárta egész Németországot, és Keleten is megfordult. Hazatérését követően 1847-ben a földrajz magántanára a bécsi műegyetemen. Tudományos érdemeinek elismeréseként még ugyanebben az évben az osztrák akadémia jegyzőjévé nevezték ki. 1857-ben meghívták a budai József Műegyetemre a kereskedelmi földrajz és statisztika tanárának. Állását érdekes módon akkor is megtarthatta, amikor a német tanároknak el kellett hagyniuk az országot. A magyar földet és népét Schmidl hamar megszerette, olyannyira, hogy 60 éves korában nyelvünk tanulásába kezdett; „melyben oly nagy előmenetelt tett, hogy már magyar könyveket is olvasott s értett ". Tanítványai és kollégái körében szeretetnek és megbecsülésnek örvendett. 1863. november 20-án hunyt el Budán. Korabeli méltatói rendkívül meleg hangon emlékeztek meg róla: „ ... végpercéig hű és igaz fia maradt az országnak, melyet második hazájának tekintett... "; „ ...fáradhatatlan szorgalom és sikeres működés koszorúzta becses életét, megsirat\>a nemcsak családjától, hanem mindazoktól, akik szilárd jellemét és szép tudományát ismerték" - olvashatjuk többek között. Nem kis dolog ez akkor, amikor a szabadságharc leverése utáni terror és elnyomás miatt népünkben még eleven gyűlölet élt az osztrákok iránt. Schmidl sokoldalúan képzett, kitűnő tudós volt. Munkássága sok tekintetben a mai tudományos követelményeknek is megfelelne. Szorgalmát jól jellemzi, hogy anyanyelvén kívül megtanult latinul, franciául, angolul és olaszul. Érdekes, hogy bár eredeti képzettsége révén a humán tudományokhoz kötődött, nevét mégis mint természetbúvár tette maradandóvá. A földrajz különböző ágait felölelő könyveinek száma meghaladja a harmincat, közöttük több tankönyv is van. Legjelentősebbek a barlangokkal foglalkozó müvei, melyek a korai szpeleológiai irodalom gyöngyszemei. Tagja volt több tudományos társaságnak. Szépirodalmi próbálkozásairól is tudunk; számos novellája, vígjátéka és történelmi drámája kéziratban maradt. Ma már nem lehet megállapítani, honnan kapott indíttatást Schmidl a barlangok tanulmányozásához. Valószínű, hogy topográfiai munkáihoz folytatott anyaggyűjtései közben fokozatosan fordulhatott figyelme a barlangok felé. Magyarországi útikönyvében Aggtelek cím alatt külön fejezetet szentelt a Baradlának. Saját bevallása szerint ezt a részt a Tudományos Gyűjtemény 1820. évi 1. számában megjelent névtelen leírás alapján dolgozta ki (ma már tudjuk, hogy ennek szerzője A Imási Balogh Pál volt).