Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái (Budapest, 1884) (Rudabánya, 2003)

A Peleskei Nótárius és Röpiratai

Egy alispán fiát, a híres kunsági Törő Pál egyik unokáját s egy huszárkapitányt is kigúnyol, ez utóbbit azért, mert német köpönyeget öltött egyemubája fölé. A kapitány, kiben hajdani iskolatársára ismer, meg is fogadja intéseit. Este a „hét elektor"-nál tartott bálra megy el, hol mulatságos kalandokon megy által s az osztrigaktól megcsömörlik. Másnap elbeszéli viselt dolgait a kanczellistának, ki óva inti, hogy hasonló megtámadásoktól óvakodjék, mire a nótárius azt válaszolja: „Akarom, hogy tudják rólok mit Ítélek, El sem folejtnek ők, míg bennek lesz lélek." S ekkor a dámák ellen fordul s egy grófnét, az itélö mesternek és a szegedi birónak leányát is kicsúfolja. Némelyiket ezek közül meg is téríti. Munkája végeztével nagy örömet érez: „Örültem: Cicero, Catilina ellen, A curián, hogy nem szólott ékesebben, Mint én a dámáknak." S remélli, hogy beszéde bennük „impressziót tészen, sok álorczás módi végső válét vészen." E közben kiüt a török háború, a mit a nótárius látván, ámbár a serfőző a táblai janitorsággal biztatja, Zsufa fakóját hatvan aranyon eladja, s a szatmári görögökkel hazafelé indul. Útjában semmi baj sem éri s vígan érkezik Szatmárra, hol javában folyik a toborzás. A nótárius merő kíváncsiságból közibük megy s az ujonczok közt megpillantja Sándor fiát. Nem haragszik meg rá, mert látja, hogy kedve van a katonáskodáshoz. Innen Peleskére megy, hol az elöljáróság fogadja. Felesége búsul ugyan egy kicsit Sándor fia elvesztésén, de csakhamar megnyugszik abban, hogy Laczi, a kisebbik fiú üljön atyja után a nótáriusi székbe s ő vegye el az iskolamester Trézsi leányát. E közben a kanczellistától levelet kap, melyből értesül, hogy a serfőző meghalt s a kilátásba helyezett janitori állás már be van töltve,