Balogh Béla, Oszóczki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt - Nagybánya és környékének bányászata, ércfeldolgozása és pénzverése 1700 előtt (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 12., Miskolc – Rudabánya, 2001)
ÉRCFELDOLGOZÁS, ZÚZDÁK, KOHÓK, VÁLASZTÓK ÉS FINOMÍTÓK - Finomítás
felhasznált sókeverék készülhetetett 1 1/2 uncia salétromból, 1 uncia szalmiáksó, 1/2 uncia kősó, 3 uncia lepárolt sóból és 1 márka téglaporból. A keverék elkészülte előtt a sókat itt is előbb külön porítottak, átszitálták, az összeöntött anyagot összekeverték, majd ecettel vagy emberi vizelettel megnedvesítették. Az így elkészített keveréket aztán izzító edénybe helyezték el rétegenként és a rétegek közé berakták az arany-ezüst ötvözetű szemcséket (korabeli nagybányai elnevezés szerinti „granulákat"), lemezkéket, majd vörös izzásig melegítették. Ez a folyamat 24 órát, vagy még több időt igényelt és közben arra vigyáztak, hogy a sókeverék ne olvadjon meg. Az előírt izzítási idő után az edényt kiürítették, az aranyrögöket kiválogatták, az ezüstöt magába vonzott keveréket porítottak, átszitálták, a poros részbe került aranyszemcséket mosással kivonták. Ha az arany egy ilyen izzítási ciklus alatt nem nyerte el a „sötétsárga szint", akkor a folyamatot megismételték. Az ezüstöt felvett elegyport, ólom hozzáadásával, aknáskemencében olvasztották, majd üzőkemencében dolgozták fel. Az így nyert ezüst nagybányai neve „fehérezüst".(98) A fennebb részletesen leírt technológiai eljárások széleskörű nagybányai alkalmazását az itteni berendezésekről, eszközökről és anyagokról készült 1556-os, 1620 és 1636-os leltárak is bizonyítják. A pénzverdéi számadások tanúsága szerint a beváltok többsége az aranyos-ezüstöt „plick"-ben adta át. Az első munkafolyamat ezért a „granálás" (szemcsésítés) volt, amelyre két külön „granalásra való olvasztó kemence" létezett és ennek járulékaként „kicziny fuvoczka, kivel az granáláskor fúnak", valamint „granálni való réz füles fazakok" és egyéb eszközök léteztek. A választóvizes eljárás felhasználására a leltárak „választó üvegei" (ezek közül némelyek félig vászonnal voltak bevonva), üvegtölcsérek, lombikok stb. utalnak. A választóházban összeírt nagymennyiségű „gálickő", timsó, hamu, salétrom, téglapor, közönséges só, az arany és ezüst öntésére használt formák, „pest vakaró kések", „pest lapogatok", sőt még a „választóknak való vászon kesztyű", kaparok, egyengetők, de főként a „választó kemenczék", „szélkemenczék" és „pest kemenczék" a sókeverékkel történő választási eljárások széleskörű alkalmazásáról tanúskodnak.(99) Finomítás A fennebbi kemencék némelyike egyben az arany és ezüst további finomítására is szolgált. A választással ugyanis az arany és ezüst sokszor még nem érte el a pénzveréshez szükséges tisztaságot. Az arany további finomítását cementációnak is nevezték. Ennek leírását részletesen Kolozsvári Cementes Jánosnak a Magyar Nemzeti Múzeum Kézirattárában őrzött az „Aranyolvasztók könyve" és főként Debreczeni László „Commentarius super auri proxim, qua deducitur ad consuetam puritatem ut ex eo monetae sine Ulla reprehensione cudi possint aureae" című müvéből ismerjük. Ez utóbbi munkát Finály Henrik magyarra is lefordította és az Erdélyi Múzeum harmadik évfolyamában meg is jelentette. A mű magyar címe „Értekezés az arany kezeléséről, amelyet a szokott tisztaságig művelik, hogy belőle feddhetetlen aranypénzeket lehessen verni". Debreczeni korának jeles gyakorlati szakembere volt, aki a szebeni és nagybányai pénzverdéknél működő berendezéseket huzamos ideig
