Balogh Béla, Oszóczki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt - Nagybánya és környékének bányászata, ércfeldolgozása és pénzverése 1700 előtt (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 12., Miskolc – Rudabánya, 2001)

ÉRCFELDOLGOZÁS, ZÚZDÁK, KOHÓK, VÁLASZTÓK ÉS FINOMÍTÓK - A feldolgozás technológiájáról

ÉRCFELDOLGOZÁS. ZÚZDÁK, KOHÓK, VÁLASZTÓK ÉS FINOMÍTÓK A feldolgozás technológiájáról A föld mélyéből a felszínre felhozott érc feldolgozása a középkorban bonyolult munkafolyamatokon keresztül történt. A tudomány és technika mai fejlettségének színvonaláról visszatekintve mindenekelőtt szem előtt kell tartanunk, hogy Lavoisiernek a Nagy Francia Forradalom kitörésének évében (1789) megjelent kémiai enciklopédiája előtt a különböző összetételű ércek feldolgozása csupán az évszázadok és évezredek tapasztalatán keresztül felhalmozott gyakorlati ismeretek alkalmazásával történhetett. A különböző munkafolyamatok és munkamódszerek megértése szempontjából másrészt rögzítenünk kell, hogy az ezüst a természetben általában réz-, ón-, ólom-, antimon- és vasszulfid mellett előforduló ezüstszulfid formájában található. Az arany nem képez vegyületet, mindig szabad arany formájában társul a szulfidokat vagy ezek málástermékeit tartalmazó ércekhez. A munkafolyamatok szempontjából szerencsés esetben ez a szabad arany rögös vagy nagyobb szemcsés alakban társul. Nagyon leegyszerűsítve ebben az esetben az aranyat válogatással és mosással különítik el a kísérő kőzettől. Leggyakrabban azonban ez az eloszlás nagyon finom és akkor az arany kinyerése csak bonyolult kohósítási eljárások eredményeként valósult meg. Nagybánya közvetlen környékén, de a volt nagybányai pénzverde körzetében is a 14-17. századokban mindkét alapvető technológiai eljárás alkalmazására találunk példát. A meghatározók azonban a kohósítási eljárások voltak. Georgius Agricola leírása, valamint a rendelkezésünkre álló leltárak és számadások alapján is megállapítható, hogy a kibányászott ércet mindenekelőtt színe, szaga, súlya stb. figyelembe vételével válogatták és osztályozták. Ezt a müveletet vidékünkön is sádolásnak hívták (scheiden). A sádolóházban esetenként kalapáccsal (kézi erővel) a nagyobb érctömböket fel is aprították és sok esetben a meddőnek ítélt kísérő kőzetdarabokat el is távolították. Ez utóbbiak egyszerűen a meddőtárolókba kerültek. A hasznosnak ítélt érc leggyakrabban a sádolóházból a zúzdákba (contusoria) került. Ez utóbbiak legfontosabb részét általában a vízikerekek által működésbe hozott zúzónyilak (pistilis) alkották, amelyek a mozsárverőhöz hasonlóan függőleges mozgást végezve, a kívánt finomságúra törték az ércet. A szabadaranyban gazdag ércet általában nagyobb szemcsékre törték és az összetört és vízzel elegyített massza a szerelőbe került. Itt a kellően mosott és felhígított anyag vályúkon vagy csatornákon át a posztóval bélelt szűrőkbe került, ahol az aranyszemcsék mint a legsúlyosabbak a posztóhoz tapadva fennmaradtak. Ezt a végterméket lekaparva, lerázva már csak össze kellett gyűjteni, a víztől megszárítani, aztán, a legális utat betartva, zacskókban tárolva, a pénzverőkamara részét képező váltóhivatalban beváltani. (További útját a pénzverde működése kapcsán fogjuk követni). Mielőtt a zúzdákhoz térnénk vissza, egy rövid kitérőt téve le kell szögeznünk, hogy a középkorban Nagybánya vidékén is ismeretes volt a folyók iszapjából és