Balogh Béla, Oszóczki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt - Nagybánya és környékének bányászata, ércfeldolgozása és pénzverése 1700 előtt (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 12., Miskolc – Rudabánya, 2001)
ÉRCFELDOLGOZÁS, ZÚZDÁK, KOHÓK, VÁLASZTÓK ÉS FINOMÍTÓK - A feldolgozás technológiájáról
homokjából történt aranymosás. A tevékenység nyomai olyan helynevekben, mint Mezöaranyos, Erdőaranyos stb. is fennmaradt. Hasonló tevékenység nyomairól a Gutin hegység Máramaros vármegyéhez tartozó vidékéről még a 18. század második feléből is vannak adataink. De az aranymosók és aranyásóknak a vadnyugati filmekben látott tevékenysége az Avas-Gutin-Cibles alatti térségben nem volt számottevő. Sokkal fontosabb munkát végeztek azok a szakemberek, akik a zúzdákba került ezüstöt és csak kohósítási eljárással feldolgozható aranyos érc további útját irányították. Vezetésükkel az ércet ebben az esetben finom porrá zúzták. Következett a mosás, majd nagyméretű kádakban az ülepítés. Ezt a munkát a sáreresztők végezték. A kísérő fémmel vagy fémekkel együtt az ezüstös-aranyos tartalom a kádak aljára ülepedett, míg a szilikátos könnyebb rész a felsőbb rétegekben maradt. A vizet a kádból leeresztve előbb a meddőnek ítélt réteget eltávolították és a meddőtárolókba öntötték, míg a megmaradt fémes réteg, a sárberk pedig kiszárítva, további feldolgozásra a kohókhoz került.(84) A fennebb csupán vázlatosan ismertetett technológia mellett Nagybánya környékén a 16. és 17. században az ércdúsításnak egy másik igen elterjedt módszerét, nevezetesen a pörkölést is ismerték, és a kibányászott érc összetétele, valamint a rendelkezésre álló természeti adottságok függvényében, alkalmazták is. Ilyen módszerrel dolgoztak egyebek mellett a 16. század második felében a városhoz viszonylag közel fekvő Alsó- és Felsőfernezely között fekvő Borkút-völgyi bányából kikerült ércek feldolgozására épült kohóknál is.(85) A 16. század első felében, amikor Nagybánya és környéke bányászatát Thurzóék bérelték, Széki János idézett munkájában arról tesz említést, hogy a fernezelyi völgyben ekkor az olvasztás még 5 kohóban folyt.(86) A sárberk vagy a pörköléssel dúsított érc a kohókba (domus fussoria vagy conflatoria) került. Az aranyos-ezüst kivonását általában alacsony aknás-kemencében végezték. A megolvasztandó anyaghoz, ennek összetétele függvényében, ólmot vagy ólomban gazdag szulfidos rézércet adagoltak. A 16. és 17. században ennek az adaléknak a nagybányai okmányokban előforduló neve a „glett", más esetben „len". Erre az ólomadalékra azért volt szükség, mert az ólomban az arany és ezüst oldódik. Ehhez azonban az ezüstszulfidot elemi ezüstté kellett redukálni. Ezt az aknáskemencében úgy érték el, hogy a réznek egy része redukálódott elemi fémmé és az szinitette az ezüstöt, miközben a réz szulfiddá alakult. A kemencében az olvadék három rétegre különült el: legfelül a meddőből képződött salak, középen a rezes kéneső és alul az ólom, melyben olvadva volt az érc Au és Ag tartalmának nagyobb része, kisebb része, megoszlási arányt követve a kéneskőbe jutott. A három réteget külön csapolták le, az ólomból ún. cipókat öntöttek, hogy a továbbfeldolgozáshoz ne kelljen darabolni.(87) Az ólomcipókat az ún. űzőkemencébe rakták és ott azt megolvasztva az ólmot elégették, elsalakították. A megolvadt fém felületén képződött salakot (ezüsthabot, valójában ólomhabot) mindaddig lehúzták, amíg az ezüst csillogó fénye meg nem jelent. Akkor a tüzelést leállították, a fémet gyorsan lehűtötték és a kemencében hagyták megdermedni az arany-ezüst ötvözetet, amit aztán további műveletekkel kellett
