Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A SZENT KATALIN KÁPOLNA ÉS ISPOTÁLY

A SZENT KATALIN KÁPOLNA ÉS ISPOTÁLY A bányászati munkák különösen a középkorban, a nehéz fizikai munkához társuló körülmények, a rossz látási viszonyok, nedvesség és porképződés, rossz levegő, állandó vízbetörés és omlásveszély, a földalatti elzártságból és mélységből eredő fél elemérzet fokozott együttműködést kívánt. A bányamunkának ilyen munkakörülményei alakították ki a bányászok sajátos életfelfogását a munka megbecsülésével és az egymás iránti felelősségtudatukkal kapcsolatban. A fokozott gondoskodás szükségszerűsége alapozta meg a bányászok önszerveződő, önsegélyező mozgalmait, amelyekkel évszázadokkal megelőzte az összes többi iparágat. Külföldön már a 12. században megjelennek a bányász önsegélyező szervezetek különböző formái, amikor a bányatulajdonosok és a bányászok jövedelmük bizonyos részét egymás támogatására ajánlják fel. Később a bányarészvény 2%-át önsegélyezésre adták. Ilyen forrásokból jöttek létre a bányavárosokban az első ispotályok, Selmecbányán 1224-ben, Besztercebányán 1334-ben, Újbányán 1391-ben. A befolyt összegeket az erre a célra rendszeresített un. társládákban tartottak és ez lett évszázadokon át az önsegélyezés intézményes elnevezése is. A társláda eleinte egyházi igazgatás alatt állt, de később, amikor a tagok jogigénye alapján nyújtott szolgáltatást, kikerült az egyházi szervezetből. (36) Telkibányán még a 19. század végén is fontos szerepet töltött be. Több ezer forintos készlettel rendelkezett. Ebből fedezték az áttelepített bányászok segélyezését, és kölcsönt adtak az újonnan felvett bányászoknak.