Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A SZENT KATALIN KÁPOLNA ÉS ISPOTÁLY

Telkibánya, mint virágzó bányaváros, megengedhette magának, hogy egy ispotályt tartson fenn a betegek és elaggott bányászok gondozására, de ez nemcsak kötelezettség volt, hanem egy ilyen létesítmény a város rangját is emelte. A telkibányai Szent Katalin ispotály feltárását Pusztai Tamás, a Herman Ottó Múzeum régésze vezette E létesítmény története és feltárásának körülményei a jelentése alapján az alábbiak szerint foglalhatók össze: Az elpusztult Szent Katalin ispotály föld alatti maradványai 1997 tavaszán kerültek elő, építkezést előkészítő földmunkák során. A feltárt romok a mai település központjában lévő, a Vörös-patak és Kottya-patak mély völgyeivel körbevett, meredek leszakadásokkal határolt domb délnyugati szélén találhatók. A leletmentő feltárásokat a Herman Ottó Múzeum 1997 és 1998 nyarán végezte el, az ispotály épületmaradványait teljes egészében, a körülötte található temető sírjainak pedig feltehetően harmadát feltárva. Az írott források alapján 1367 előtt Telkibánya déli szélén egy fából készült kápolna állt, amelynek elbontásához Kuprer György telkibányai bányaispán az ispotály felépítésének okán 1367-ben engedélyt kért Lajos királytól. 1369-ben Mihály egri püspök már az építkezések megkezdéséről ír. Az ispotályt kegyurai, Kuprer György és fivére, Koncz bányaispán Szent Katalin tiszteletére alapították 1444-ben Kuprer György végrendeletében minden javait, házait, rétjeit, szántóit, szőlőit, malmát és malomhelyeit Czegwus pusztával együtt a Szent Katalin egyházra és ezáltal mostoha fiára, Mátyás papra, az ispotálymesterre hagyja. Mátyás pap 1450-ben a tönkrement ispotályt a pálosok Gönc mezőváros köze .oen lévő Szűz