Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)
FELSŐ-MAGYARORSZÁGI BÁNYAVÁROSOK SZÖVETSÉGE
gyéből 13 város és néhány falu képviseletét látja el. Ezek között már sem Rudabanya, sem Telkibánya nem szerepel. A bányákban elsősorban rézérc termelése folyt, amelynek évi mennyisége elérte a 2000 tonnát. A munkások többnyire német nemzetiségűek voltak. A társulat eredményesen működött, annak ellenére, hogy nem mindenben volt meg az egyetértés, Dobsina például nem jelent meg a közgyűléseken és nem fizette a tagsági díjat. 1772-ben a két legnagyobb felső-magyarországi bányaváros, Gölnicbánya és Szomolnok is csatlakozott a bányapolgársági közösséghez. Az 1805. júliusi közgyűlésen, amelyen a kamarától a vörösréz árának a felemelését kérték, az alábbi bányatelepek képviselői voltak jelen: Kassa, Lőcse, Dobsina, Rozsnyó, Szomolnok, Stósz, Metzénfalva, Gölnicbánya, Szepesolaszi, Szepesremete, Svedlér és Merény. (24) A Bányapolgárság 1836-ban technológiai társulattá alakult, amikor saját hutáikban önállóan végezték a kohósítást. Erre azért kényszerültek, mert egyre nagyobb nehézségekkel kellett megküzdeni a kincstár alacsony beváltási ára miatt. Ez a társulat a Felső-magyarországi Bányavárosok Szövetsége utódjának tekintette magát, hiszen többször hivatkozik a hét bányaváros korábbi kiváltságaira és a Miksa-féle bányarendtartásban biztosított jogokra. A feljegyzések szerint e társulat hosszú éveken keresztül eredményesen működött. A 19. század végére a kapitalizálódás új gazdasági formái váltották fel a korábbi egyesületeket. A felső-magyarországi hét bányaváros Kassán, 1487. dec. 26-án alapított statútumának részleteit érdemes megismerni:
