Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

FELSŐ-MAGYARORSZÁGI BÁNYAVÁROSOK SZÖVETSÉGE

Mátyás király halála után, amikor a központi hatalom meggyengült, a főurak egyre kevésbé vették figyelembe a városok kiváltságait, ami a bányászat időszakos hanyatlásához vezetett. A mohácsi csata után a jól jövedelmező bányatelepek a földesurak kezére jutottak, a felsőmagyarországi bányavárosok közül csak Igló maradt királyi kézen. Az új bányatulajdonosok nem fizették az urburát, nem vették figyelembe a nemesfémbeváltás királyi monopóliumát, gyakorlatilag felbomlott a Felsőmagyarországi Bányavárosok Szövetsége. Gölnicbánya, Szomolnok és Telkibánya a Zápolya, majd a Thurzó család kezébe került. A földesurak birtokában levő bányavárosok elvesztették régi kiváltságaikat és mezővárosokká váltak. A 16. század végére a bányaváros megjelölés már kizárólag az alsó-magyarországi bányatelepekre vonatkozik. A felső-magyarországi bányatelepekkel foglalkozó szomolnoki és kassai bányakamarai levéltárakban már nem találni adatokat a bányavárosi közösség működésével kapcsolatban, bár 1673-ban egy okmányban, amelyben Miksa eltiltja az erdőhasználatot annak érdekében, hogy a bányák és kohók részére megmentse a fát, még együtt található a hét bányaváros. A 18. században azok a felső-magyarországi bányák, amelyek nemcsak nemesércet bányásztak, ismét fellendültek, és többféle társulatba tömörültek, de ezek viszonylag rövid életűek voltak. Csak az 1748-ban alakult Felsőmagyarországi Bányapolgárság néven működő egyesülés mutatkozott tartósnak, amelynek célja érdekvédelmi képviselet létrehozása volt az üzemek kölcsönös támogatására. 1749-ben alapszerződést kötöttek a kincstárral, amely szerint e közösség Szepes, Gömör és Abaúj me-