Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

TELKIBÁNYA KIRÁLYI BÁNYAVÁROS VIRÁGKORA

széről a szlovák és egyéb nemzetiségű lakosság, ahol termőfölddel nem rendelkeztek a bányavidékekre vándorolt a jobb megélhetés reményében, sok esetben a teljes felszerelésüket egy zsákba rakva. Ok végezték a bányabeli munkát. A bánya környékén, egy-egy épületben, csoportosan úgynevezett karámokban laktak, ahol a fekvőhelyük előtt szabadtűzön, bográcsban főztek. Hidegebb időben, vagy ha a munkahely távolabb volt a bánya bejáratától, a pihenőidejüket a bányában kialakított szálláshelyen töltötték. A nagyobb szakértelmet igénylő ércelőkésztési vagy kohászati munkát a Szepességből betelepített szász bányászok végezték, akik a bánya környékén felépített kőházakban laktak, vagy a környező falvakban véglegesen, családot alapítva letelepedtek. Ezeknek a száma több esetben jóval meghaladta a község létszámát, ezért a különböző szokásaikat, életformájukat, még a házasságukat is külön rendeletben kellett szabályozni Telkibányán. Ellátásuk nagy feladatot jelentett, hiszen az élelmezésüket és egyéb felszerelésüket is a községnek kellett biztosítani. Az idevonatkozó okiratok szerint ez igen sok feszültséget okozott a község és a bányászok között. I. Károly király kedvező rendelkezései következtében felértékelődtek azok a területek, amelyek alatt bányák voltak vagy reménybeli ásványvagyont rejtettek. Ez az oka annak, hogy igen gyakoriak voltak a határviszályok, a földperek, annak ellenére, hogy a bányabitorlást, más területén történő bányászkodást igen szigorúan, legtöbb esetben halállal büntették, vagy a bitorlót az aknába dobták. Ennek tulajdonítható az, hogy I. Károly királyi rendelete után három évvel Marinus mester, aki akkor már a szomolnoki királyi kamara ispánja, kérelemmel fordul az