Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A BÁNYÁSZAT TECHNIKATÖRTÉNETE

A kézimalmok, mozsarak, primitív vitlák és az állatbőrből készült tömlős vízemelés hosszú korszaka után az első nagy fellendülést a vízierő használata, a vízkerekek jelentették. Alkalmazásukkal kapcsolatban az első hazai adat 1331-ből származik, amikor Körmöcbányán vízkerékkel hajtott ércőrlőket helyeztek üzembe. Ez az idő jelenti a nemesércbányászat első virágkorát, amely Zsigmond király haláláig tartott. Mivel az ilyen technológia alkalmazásának is határai voltak, a bányák mélyebb szintre tolódása és elvizesedése a bányászat fejlődésének megtorpanását jelentette mindaddig, amíg a bányászat három legnagyobb újdonsága, az aknaszállítógép, a nedves zúzás és a mechanikus rudazatú vízemelő alkalmazásra nem került. Ez közel 100 évig tartó fellendülést jelentett a bányászatban. Aló. század közepétől a 18. század elejéig tartó korszak volt a magyar nemesércbányászaí mélypontja. Csak azok az ércbányák tudtak gazdaságosan működni, amelyek a nemesérc mellett színesércet is termeltek. Ujabb fellendülést csak a 18. század eleje hozott a víztározók és hozzákapcsolódó korszerűbb vízemelő és aknaszállító gépek létesítésével, a század végén a gőzgépek elterjedésével, az ércdúsításnál a kémiai eljárások bevezetésével. A 18. század a magyar ezüst érc-bányászat utolsó „eldorádó" korszaka volt. A 19. század első kétharmadában a nemes- és színesérc termelés elveszti országos jelentőségét. A vasgyártás és a kőszénbányászat nagy föllendülésének ekkor rakják le az alapjait. A 19. század közepétől a bányaművelések tovább nehezednek. Az ércbányászatban az egyre mélyebb szinten folyó víztelenítési módszerek, a gyengébb ércek dúsításánál jelentkező komplikáltabb eljárások alkalmazása, a szénbányászatnál