Szemán Attila: Szintes szállítás a magyarországi ércbányászatban a kezdetektől a 19. század derekáig (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 27., Rudabánya, 2003)

Szintes szállítás a csille megjelenése előtt, később mellette kiegészítő tevékenységként

akasztott fa vödörben visz valamit. Bizonyára ércet, mert egyfajta darabos anyagot figyelhetünk meg benne, és az összefüggésekből látható, hogy csak az egyik vakakna vitlájától a másik vakakna aljáig cipelik, hogy ott ráerősítsék a vitlakötél végére. (12. kép). Máshol a vájárok munkahelyétől szállítják az ércet ilyen módon, mégpedig a csillepályán. Rövidebb távon nyilván nem volt érdemes átrakodni a csillékbe az ércet. Ez utóbbi szempontot a jóval későbbi Delius-féle bányatan is megerősíti. A csilleszakmányok leírásánál ugyanis megjegyzi, hogy 100 ölnél kisebb távolságra a vitlások szállítják az ércet, mégpedig időbérben.

26 Nemegyszer hangsúlyozza a többszöri csillerakodás költséges voltát. Ezzel nyilván már a 16. században is tisztában voltak a bányamesterek. Egy másik helyen azonban egy munkába menő bányászcsapat viszi magával a favödröt befelé a táróba. Ennek a vödörnek az előbbiektől eltérően nem egy füle van, hanem kettő, ami arra utal, hogy ezt eleve rúdon való szállításra készítették. Kisebb is, mint az aknában használt szállítóedények, és ezért nem is a vállukon tartják a rudat, hanem lefelé lógatott kezükben. Minthogy az edény formája a lefelé szélesedő típust mutatja, felmerülhet az is, hogy vizet, esetleg az ivóvizet szállították benne egy egész bányászcsapat számára (13. kép). Agricola ugyanis vízvödörként 13. kép ismerteti ezt a típust