Szojka Gyula: A természet a néphitben, tekintettel a dobsinai babonákra és népmondákra (1884) (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 26., Rudabánya, 2002)

kitudja még mi minden — alis, banális, immorális, mindenképen fatális holmik, a melyekről megvagyon irva, hogy a ki belőlök olvas, az csömört és unalmat olvas magának. El velők ! Én hadd beszéljek Önöknek arról, a mire unszolnak gyermekemlékeim : megálmodott gyermekálmokról, elveszett gyermekhiedelmekről, régi regékről. Hadd beszéljek hegyeinkvölgyeink elköltözött lakóiról, a népmondában élő szellemekről, törpékről, koboldokról, bányarémekről, hableányokról, erdei tündérekről! Mint gyermek bejárva szép szülőföldem hegyormait, völgykatlanjait, ősvadonjait és kincses bányáit, sokszor vártam, sejtettem, sőt látni véltem őket szent álmélattal, fojtott lélegzettel. A mit a gyermekelme hisz, azt a férfiész tagadja, a tudomány lerombolja. Az élet útját sírkövek jelölik, mindegyik alá temetve egy-egy édes remény, egy-egy ragyogó eszmény, egy-egy jámbor gyermekhiedelem, soha vissza nem jövendő, soha fel nem támadandó. Legfeljebb emiékök kísér az élet útján. A népek is ily életutat járnak. Művelődése első korában maga a nép is gyermek gyermekelmével ; hisz hívő hittel, benépesít ifjú képzelmével erdőt, mezőt, hegyet, völgyet, vizet, levegőt, eget. Szellemi nevelkedése későbbi korszakaiban naiv hiedelmei elvesznek. A felvilágosultság, a mely neki más szellemi és anyagi kárpótlást nyújt, nem tűri meg gyermekéveinek homályát és ezen homályban megfogant hiedelmeit. Es ezen tünő hiedelmekkel eltűnnek a bennök élt csodás lények is. Itt a mi hegyeinknek is voltak szellemlakói, a mi patakjainkban is bukdostak fel s alá csábító hableányok, a mi rengetegeink gyepágyain is játszadoztak aranyhintő tündérek* a mi bányáinkban is kisértettek emberbarát bányatorpék. A felvilágosodás szövétneke elriasztotta. Voltak, nincsenek. Öregeink még érintkeztek velők, ifjaink már alig tudnak róluk.