Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)
Válogatás a magyarországi bányászmondákból
3.6.2.5. Ijesztgetés a bányaszellemmel 130. Ez itt történt Andrásaknán. Abba az időbe kérem szépen a csillések a deszkákat, ami köllötött a bányába (olyan hosszú deszkák vótak, amit beraktak a csillékbe) és csillével szállították ezt be a táróba, szóval az aknába. Volt egy másodcsillés, egy csibész, aki viccet csináni akart, ez fölvette a deszkákat, úgyhogy ő befeküdt a csillébe és a deszkákat megin magára rakta. És az a csillés, akinek szólt az a deszka, hogy elvigye, az kezdte tolni ezt a csillét a munkahelyre; de ezek a deszkák mindig emelődtek. Aki viccet akart csináni, szóval az mindig úgy csináta, hogy a deszkák emelődtek mindig. A csillés nézi, nézi, egyszer észrevesz egy kis villanást, ennek az arcát, aki benn volt a csillében. Hamar otthagyta, futott, izzadott, fét, mikor odaért a munkásokhoz, szóval a vájárokhoz, összerogyott, annyira izzadott. — Hát, mi van, mi van? — kérdezték. -Jaj, én egy bergmánlit láttam - azt mondja. - Egy bergmánlí van itt a csillében - azt mondja. — Hát, gyere, mutasd meg. — Én nem vissza, csak menjenek, majd megtalálják a csillét és nézzék meg. Hát, visszamentek nézni, hát persze az már kiugrott a csilléből és elment. És így nem vót senki a csillében. 333 (Erzsébettelep) 131. Ez is megtörtént — kezdi mondani. - A felső vágatból az alsóba egy helyen létrán kellett lemenni. Két vájár összebeszélt, hogy megtréfálnak valakit. Eloltották lámpájukat, s mikor a csillés ment volna a létrán lefelé, aki alul állt, elkezdte ütögetni egy léccel a csillés fenekét, miközben az, aki felül állt, elkezdett kiabálni: - ,Jön a manó, jön a manó!" Aztán meg ő kezdte a csillést felülről fejbeverni. Mikor jól helybenhagyták, elosont a lend vájár s később visszatérve kérdi: - „Hol a fenébe voltál te ennyi ideig?" - Hát ő nem tudja, csak annyit tud, hogy a bányamanó, a bányamanó — de egyebet nem tudott mondani a szerencséden, csak remegett minden porcikájában, és mindenáron haza akart menni, hogy ő tovább nem dolgozik. Alig tudták megvigasztalni. 334 (Várpalota) 132. Éjfélkor felmentünk egy régi feltörésbe. Mindenki hozott zöldhagymát a zsíros kenyérhez vagy szalonnához. A hagymaszárból csináltunk sípokat. A fővonalon liptákok dolgoztak. Talputánszedés vót. Nagyon földuzzadt a talp, oszt ki kellett annyit szedni, hogy a ló elférjen. Mink a feltörésbe sípoltunk mindenféle hangon. Egyik jobban jajgattatta a hagymaszárat, mint a másik. Mikor a liptákok meghallották, azt mondja az egyik: - Pocsujestye? [Hallod-e, te?]
