Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)

Bevezetés

BEVEZETÉS A bányászok - mint minden speciális foglalkozási csoport, viszonylag kompakt közösség - sajátos hagyománykörrel rendelkeztek. A bányászközösségek meglehetősen zártak voltak, társadalmilag elkülönültek, körükben jellegzetes folklórjelenségek, hiedelmek, szokások alakultak ki. Orális hagyományaiknak fontos részét képezték a mondák Európa-szerte mindenütt. Helyesebb lenne összefoglalóan hányás zepikáról vagy bányásznarratívumokról beszélni, mert prózai alkotásaik műfajilag nagyon vegyes képet mutatnak. A bányászok körében gyűjtött történeteket sok esetben nagyon nehéz a klasszikus műfaji csoportok szerint elrendezni, gyakran a mese, illetve a hiedelemmonda és a történeti monda határán állnak, e műfaji sokszínűségükről a későbbiekben részletesen esik majd szó. A bányászepika nemcsak műfajilag sokféle, összetett, hanem a történetek keletkezésében, hagyományozódásában, a szöveggé válás tekintetében, a folklorizálódás mértékében is nagy eltérések mutatkoznak. A több száz régi és újabb, nyomtatásban és kéziratban fennmaradt szöveg, amelyek alapján a tanulmány íródott és a példatár összeállítása történt, folklorisztikai szempontból igen különböző jellegű és minőségű, a szerzők meglehetősen „vegyes" anyag alapján dolgozhattak. A régi irodalomban a művek írói saját szavaikkal és stílusukban közöltek egy-egy történetet, ez még a 19. században, sőt, a 20. században publikáló kutatóknál is gyakran előfordult. Az újabb gyűjtéseknél is több esetben gyanítható a lejegyző „beavatkozása", a rögzített szöveg stilizálása. Megállapítható, hogy a mai folklorisztikai követelményeknek megfelelő, hitelesen, szó szerint lejegyzett szöveg csak kevés van mind a publikált, mind a kéziratos anyagban. Nagyon problematikus, hogy a bányászhagyományokat (különösen a történeti forrásokban olvashatókat) kezelhetjük-e folklóradatokként, mennyiben tükrözik azok egy bányászközösség orális tradícióját és mennyiben a lejegyző, a gyűjtő tudását, olvasmányait, fantáziáját. A tanulmány szerzői igyekeztek kiszűrni azokat a bányásztörténeteket, amelyeknek folklórgyökerei kizárhatóak, és egyértelműen a költői fantázia termékei. E nehézségek dacára a szerzők arra vállalkoznak e dolgozat keretei között, hogy áttekintést adjanak a magyarországi bányászmondákról, legfontosabb tematikus csoportjaikról, kísérletet tesznek e történetek műfaji rendszerezésére, követve a magyar és a nemzetközi katalogizálási elveket, rendszerezési kísérleteket, példatárban adva válogatást az érintett műfaji csoportokba és tematikus fő- és alcsoportokba sorolt szövegekből. A válogatás szempontjai a következők voltak: az összeállításban rövid, kijelentésszerű prózai alkotások, valamint egyéni élménytörténetek és kiérlelt mondák egyaránt szerepeljenek; lehetőleg képviselve legyen minden fontosabb bányászati ágazat (só-, érc-, szénbányászat) és minden, egykor jelentős bányavidék. A nyomtatott irodalomból vett példák közlése betűhív, a kéziratosoké a mai helyesírási szabályok szerint van átírva.