Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)

Kísérlet a magyarországi bányászmondák rendszerezésére

KÍSÉRLET A MAGYARORSZÁGI BÁNYÁSZMONDÁK RENDSZEREZÉSÉRE Magyarázatra szorul, hogy miként értelmezhető a címben és az alcímben is olvasható „magyarországi bányászmonda" terminus technicus. A „magyarországi" jelző az egykori történeti Magyarországot jelenti, az 1920 előtti államhatárok szerint. Nem lenne szerencsés „magyar" bányászmondákról beszélni, mert bányászaink jelentős része idegen ajkú volt, például a középkori telepítések többnyire németekkel népesítették be bányahelyeinket. Ezek a bányászok hagyományaikban is sok német vonást őriztek meg, melyet a magyar sajátosságok színesítettek. Később más nemzetiségű (cseh, szlovák, délszláv stb.) bányászok is gazdagították a magyarországi bányászfolklórt. Nagy adóssága mind bányászattörténeti szakirodalmunknak, mind folklorisztikánknak összefoglalást adni a magyarországi bányászszokások, hagyományok történetéről. Mintaképül szolgálhatna számos német bányászattörténeti monográfia.

1 A szerzők e tanulmány keretei között nem tudnak, de nem is akarnak egy ilyen áttekintés megírására vállalkozni. A rendkívül gazdag bányásztradíció egyetlen műfajára koncentrálnak: a mondára. A monda az európai néphagyomány jellegzetes műfaja: rövid elbeszélés, amely a nép történeti, földrajzi, természeti tudását foglalja kerek történetbe, és a történet elmondói, valamint hallgatói is igaznak hiszik azt. A megtörtént eseményből formál költői szöveget, tipikus történetet, mely megmagyarázza az érthetetlent, ok-okozati összefüggésbe állítja a véletlent. A népmonda „felfedezése" a 19. század elejére nyúlik vissza, amikor az európai írók-költők érdeklődése a népköltészet felé fordult, leginkább azért, mert nemzetük múltját, gyökereit keresték benne és irodalmi témát láttak abban saját műveik számára. Elsősorban a Grimm testvérek Deutsche Sagen című kétkötetes munkájának megjelenését követően (1816-1818) fordult az érdeklődés e történetek felé, és kezdtek mondákat gyűjteni sok helyen Európában. Grimmék példáját követve a népköltészet kutatói mondának kezdték nevezni azokat a történeteket, amelyekben a népnek természetről és történelemről alkotott ismereteit látták összegezve. A 20. századi módszeres néprajzi gyűjtések nyomán valamennyi európai országban gazdag mondakincs állt össze. Az 1950-es és 1960-as évek fordulóján fogalmazódott meg a folkloristák terve, hogy szakítva a korábbi rendszerezési elvekkel,

2 új csoportosítást alakítsanak ki, amelyek mintaként szolgálhatnak az egyes nemzeti mondakatalógusok számára. Az egységes elvek alapján készült nemzeti mondakatalógusok segítségével pedig majd össze lehet hasonlítani az egyes országok, nyelvterületek mondaanyagát, föltárulna, hogy milyen mondafajták, mondatí-