Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)
Válogatás a magyarországi bányászmondákból
gények elől a vár: komor fukarság állt őrt mindenütt, ahol nem a kéjvágy közvetlen kielégítése volt a cél. így azután az a kevéske áldás, amely lépteit kísérte, apránként átokká lett, és lassan-lassan közeledett a megrögzött makacskodás feletti ítélet napja. Borbála egész szeretetét egy ölebre pazarolta, amely nem tágított az oldala mellől: aki úrnőjének tetszeni akart, az kénytelen-kelleden az állatnak kedveskedett, és ezt az öleb hamarosan meg is értette, és elviselheteden szeszélyeskedéssel gyötört mindenkit, aki asszonyához közeledett. Különösen a gyűrű újrafellelése óta viselkedett úgy, mintha egészen más állattá vált volna: szeme furcsa módon meredt ki bozontos szemöldöke alól, és főként a szegények életét igyekezett megkeseríteni, akiket — még ha úrnője kegyesebb is lett volna irántuk — ellenállhatatíanul elkergetett. Olyan erővel támadt rájuk, amelyet a testalkata alapján fel sem tételezett volna róla az ember, és mintha mérgező lett volna a harapása, nehezen gyógyult be, elgennyedt és helye rothadni kezdett. Kísérteties mendemondák terjedtek el az ebről, amelyhez Borbála úgy ragaszkodott, mintha varázserő kötötte volna hozzá, és sokan állították, hogy az eb maga a sátán, aki áldozatát őrzi és visszatartja a kegyes cselekedetektől. Az öleb kimúlt, és Borbálán határtalan fájdalom lett úrrá: sokáig nem engedte, hogy elvegyék tőle a tetemet, és amikor ennek mégis meg kellett történnie, nagyszerű temetést rendezett: hosszú menetben, feketébe öltözötten, lengedező gyászfátyolba burkolózva kísérte ő és egész ismeretségi köre a kutya tetemét, miközben halkan, tompán szóltak a dobok és a harsonák. Úgyszólván pogány szokás szerinti füstölóégetéssel és áldozatbemutatással földelték el az állatot, és sírját könnyzáporral öntözték meg. A következő éjszakán úgy látszott, elszabadult a poklok minden vihara és elpusztul a földkerekség: a várat mintha kéngőzös tüzek világították volna meg és rettenetes kísértetek kerengtek volna körülötte viharzó örvényléssel. A tetőélekre pedig másfajta alakok telepedtek, s olyan volt az egész, mintha törvényt ülnének: egyikük felállt és élénken beszélt, s ettől amolyan tompa mormolás vegyült a viharzásba. Az eb sírjából egyszerre csak hosszú, veres lángnyelv csapott az ég felé, sisteregve visszahullott és félelmetes mennydörgés következett - de azon nyomban el is tűnt a kísérteties látvány, és a természet lecsillapodott, mintha soha semmi se zavarta volna meg. Felvirradt a reggel minden édes derűjével, és az éjszakai őrjöngést zavaros álomnak lehetett volna vélni, ha nem tátong a kutyasír helyén egy fenekeden mély lyuk. Mindenki megborzongott, és többen magukba szálltak az onnan felhangzó rémítő sziszegés hallatára, csak Borbála konoksága nem tört meg; ámde most már visszavonhatatlanul itt volt a régóta fenyegető szegénység: a csalóka arany elillant és vele együtt mindazok a pillék is, amelyek csillogó fénye körül repkedtek. A hajdan virulóan szép testet kór támadta meg, és nem volt már a közelben senki, aki szeretettel istápolta volna. A láz parazsa pusztította Borbálát, s egyik reggel a járókelők egy sövény alján leltek rá, a harmatban, elepedve — alighanem ott keresett enyhülést éjszaka a kór égető parazsára. Jótét lelkek imádkoztak üdvösségéért, és csendben el is temették volna, csakhogy szörnyűséges vihar kerekedett, kövek záporoztak, a tetemhordók szerteszaladtak a háztetők védelme alá, és cserbenhagyták a holttestet. Ekkor éles fütty sivított át a légen, és mindenünnen — mintha egyszeriben a földből nőttek volna ki, mintha a jégesővel zúdultak volna alá — ebek megszámlálhatatlan sokasága rontott dühösen a holttestre. Szétmarcangolták, és - miközben gúnyos kacaj hangzott fel, amiről nem lehetett tudni, honnan jön — darabjait odahordták a kutyasír mély nyílásához, amely — mihelyt befogadta a szerencsétlen teremtés utolsó maradványát - menten bezárult. A kutyák, mint a köd, eltűntek nyomtalanul. Mindez az Úr 1570. esztendejében esett meg. Feljegyeztetett pedig Selmecbánya városának krónikájába, és intő jelképül még ma is látható a Leányvár. 222 (Selmecbánya)
