Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)
Válogatás a magyarországi bányászmondákból
a kérők és csodálok, mivelhogy testének szépsége szinte olyan volt, mint valami drágakő, amelynek a ragyogását gazdagságának aranyfoglalata még fényesebbé tette. Úgyszólván csapatostul költöztek be a hajdani apai házba jó barátai és barátnői, és ő igen-igen hamar ráébredt, milyen nagyon alkalmas eszköz az arany arra, hogy segítségével az ember simán megvásároljon mindenfajta gyönyörűséget, anélkül, hogy fáradságába kerülne; s egyúttal páncélzat is, amelynek védelme alatt bízvást fittyet hányhat a rossznyelveknek. Az erkölcsöt, az illemet és az erényességet kiebrudalták, és mindenestül eluralkodott a házon a legeszeveszettebb kéjelgés; Borbála úgy érezhette, hogy a gazdagság örök ifjúságot és tartós jólétet tud biztosítani számára. Élete mámorban telt-múlt, mintha örökösen lakodalma lenne, fenékig ürítette minden gyönyör serlegét, és ha valamivel torkig volt, ez arra serkentette, hogy újfajta gyönyörűséget eszeljen ki, és szívesen látott mindenkit, aki újabbal tudott előhozakodni. Egyvalami volt csak, ami ismételten csúfos intelemként zavarta meg a zajos ünnepségeket: a ház ablakaiból egyenest arra a dombra lehetett látni, ahová a város a vesztőhelyet telepítette; aztán meg egy alkalommal úgy esett, hogy egy, Borbála barátaiból összeverődött banda részegen garázdálkodva felgyújtott és meggyalázott egy templomot, és gonoszságáért mindannyi azon a helyen lakolt meg, amelyet oly sokszor köszöntött csúfolódva; amikor a vihar veszettül forgatva lengette ide-oda félig elrohadt testüket - bizony az hátborzongató figyelmeztetésül szolgálhatott volna a tévelygőknek, mert azok az akasztottak ott nagyon is a szemük előtt lógtak, nemigen lehetett elkerülni a rémséges látványt. Borbála ismételten próbálkozott a városi tanácsnál, hogy elérje a vesztőhely áttelepítését, de igyekezete sokáig hiábavaló maradt, mígnem ígéretet tett, hogy építtet azon a dombon egy erős várkastélyt s annak a város lesz egyedüli tulajdonosa az ó halála után. Ezért aztán teljesítettek kívánságát, és nagy gyorsan emelkedni kezdett a tekintélyes, négyszögletű és négy toronnyal ékesített és megerősített épület. Amikor elhelyezték az alapkövet, Borbála nagy ünnepséget rendezett és pompás lakomát adott a Garam partján kifeszített sátrak alatt, játékkal és énekkel fűszerezve, és amíg állt az ujjongó vigasság, levél érkezett egyik rokonától, egy jámbor szerzetestől, aki komoly és nyomatékos szóval intette őt életmódja megváltoztatására, és a földi lét mulandóságára figyelmeztette. Borbála elolvasta a levelet, de megrögzötten konok volt, odafordult a küldönchöz, és - miközben levont ujjáról egy drága gyűrűt és a habokba vetette — gúnyos szavakkal szólt: — Amilyen bizonyos, hogy én ezt a gyűrűt soha többé nem látom, ugyanolyan bizonyos, hogy mindörökre megmarad a gazdagságom, és véle mindaz a gyönyörűség, amit megterem és fenntart. Aztán elérkezett az idő, mikorára elkészült az épület, és úrnője birtokba vehette. S akkor egy szolga rontott a terembe, ahol nagyszámú vendégsereg gyűlt össze, azzal a hírrel, hogy egy hal gyomrában meglelte az elhajított gyűrűt. Egy pillanatra elhalványult a leány, nyoma sem maradt arcán az örömnek, de száz hang csendült fel máris, hogy tréfával üsse el a végzet komoly figyelmeztetését, és szerencséje változhatadanságára magyarázza: meddő volt hát az intés. Ámde ettől fogva mintha szárnya nőtt volna a vagyonnak: jóllehet még mindig roppant nagy volt, mégis észrevehetően és látszólag feltarthatatlanul kezdett apadni. Mint tavasszal a hó, úgy fogytak és tünedeztek el azok a nagy hordók, olyan volt az egész, mintha láthatadan szellemek hordanák el az aranyat. Borbála látta ezt, és kedvét szegte a dolog: életmódján nem akart változtatni, hát megkeményítette magát: a vígság túláradó özöne mindaddig felüdülést jelentett sok szegény ember számára is, mert Borbála szívesen látott mindenkit, aki osztozni akart az ő jó sorsában, azt tartotta, hadd legyen az olyan, mint a nap, amely felkél mindenki számára, különbség nélkül, de immár el volt zárva a sze-
