Szemán Attila: Hagyományos nyíltlángú bányamécsesek Magyarországon (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 19., Rudabánya, 1999)

melyek lassan teljesen kiszorították a törékeny, s ezért bizonytalan agyaglámpákat. Bár, mint említettem, a fém mécsesek egy ideig követték az agyagmécsesek formáit, idővel a hozzájuk illő. a fém alapanyag előnyös tulajdonságait kihasználó felfüggesztési módok alakultak ki. Ezek alapvetően különböztek a régebbi agyaglámpáknál használt formáktól. Anyaguknak megfelelő hordozó és függesztő részt alakítottak ki számukra, ami szükségtelenné tette az agyaglámpák kis csövecskéjét. Ez a kengyeles megoldás, amit egyébként már a római korban is ismertek, s a vasmécseknél alkalmaztak is. A „kengyelnek" az volt a szerepe, hogy a felfüggesztést a súlypont fölé emelje. A korai, a XVI. század második felére - XVII. század elejére datálható fém bányamécsek meglehetősen ritkák magyarországi viszonylatban. Alig egy-két darab ismert ebből az időszakból, s ezek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében találhatók. Egyiküket, egy vasmécsest eddig római korinak tartották, de párhuzamok alapján valószínűsíthető középkori származása (12. kép).

11 Az ún. kanállámpák körébe tartozik, mivel faggyútartó tálkáját és tartókengyelét egy darabból kovácsolták. A kengyelt a vas „csavarásával" alakították ki, ami szilárdított és díszített 12. kép