A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának ülései, 1926-1927 (HU-SEKL 1.a 53.)
1927. április 26., 8. rendes
• * w. íi autonómiájának gyökereit, tartalmát, jogosultságát és jelentőségét szolidan tárgyaló olyan művel ajándékozná meg, mely szélesebb körök számára is ennek az annyit emlegetett és annyiszor megcsúfolt autonómiának hatékony védelmezője és apostola lehetne.“ Di-. Baranyay Jusztin ny. r. professzor felszólalása után, aki azt vitatta, hogy „az egyes karok a kari tagokkal szemben nem bírnak hatóság jellegével és azért semmiféle jogaikat fel nem függeszthetik“, — amely felszólalással kapcsolatban csak azt vagyok bátor tisztelettel megjegyezni, hogy az egyes karok igenis hatósági jogkörrel bírnak a kari tagokkal szemben, és hogy a Baranyay professzor által kifogásolt eljárás precedensen is alapszik, minthogy a Bölcsészettudományi Kar Bonkáló nyug. ny. r. professzorral szemben ugyanúgy járt el, mint a hivatkozott esetben az Orvostudományi Kar, — Baranyay professzor felszólalása után a Hittudományi Kar egyhangúlag elfogadta Schütz professzor határozati javaslatát, amely szerint „a Hittudományi Kar az orvoskari felterjesztést indokolásával együtt mindenestül magáévá teszi és kéri Egyetemünk Tanácsát hasonló állásfoglalásra“. Egyetemünk Bölcsészettudományi Kara az 1926. évi október 1-én tartott rendkívüli ülésén foglalkozott az Orvostudományi Kar tiltakozásával. Az ügy előadója dr. Kornis Gyula ny. r. professzor volt, aki bőven és részletesen tárgyalta annak minden oldalát s egyúttal kimutatta, hogy a jelenlegi vallás- és közoktatásügyi Miniszter úr milyen dönthetetlen érvekkel védelmezi az Egyetemek autonómiáját. Először megállapítja Kornis professzor, hogy „az Orvosi Kai- fölterjesztésének az a. része, mely a kérdés személyi tartalmával, a kinevezett egyén tudományos és tanári arra valóságával foglalkozik, mint egészen orvosi szakszerű ügy, nem tartozhatik a Bölcsészettudományi Kar illetékes elbírálási körébe“. „Ellenben — folytatja az előadó — a kérdés formai-jogi oldala — egy tanszéknek a Kar meghallgatása nélkül való ad hoc szervezése és betöltése — az egész egyetemi organizmus életének olyan megsértése, hogy az Orvosi Kar fájdalma egyben az egész Egyetemnek, így Karunknak is mély fájdalma és kiváltja élénk tiltakozásunkat. Az egyetemi önkormányzat leglényegesebb joga a tanszékekre való jelölés; ha ezt a jogot a közoktatásügyi kormányzat nem tartja tiszteletben s idönkint elkobozva, olyanokat nevez ki, akiket az Egyetem nem akar s alkalmatlanoknak minősít, akkor az egé>z egyetemi autonómia veszendőbe megy, mert hisz az autonómiának hordozói és őrei éppen a kinevezett egyetemi tanárok.“ Kornis professzor azután hivatkozik a kormányzat védekezésére, amely azt mondja, hogy „az egyetemi autonómia nem törvényen, hanem csak szokásjogon alapul“. Azonban, amint az előadó helyesen konstatálja, „minden állam életében vannak olyan szokásjogok, melyek a tételes törvény erejével bírnak“. Erre nézve bátor vagyok megjegyezni, hogy Anglia klasszikus példája annak, hogy a szokásjogok miképen tudnak sokkal erősebb gyökeret verni, mint bármilyen tételes törvény; mert az angol könnyen egyezik bele abba, hogy az írott törvényeket módosítsa a parlament: de nincs az az igazi angol, aki valaha megengedné, hogy az évszázadok óta érvényben levő szokásjogokat akár egy árnyalattal is merje a parlament megváltoztatni. Mert hisz a szokásjog szent hagyomány, míg a tételes törvény csak a politikai hangulatok hatásainak alárendelt parlament alkotása. „Ilyen — mondja tovább Kornis professzor — az egyetemi jelölési jog is, melynek abban rejlik természetes jogi rációja, hogy az egyetemi tanszékekre való tudományos és tanári alkalmasság komoly értékelése annyira sokágú és kényes természetű szakügy, hogy ebben csakis egy hivatásos szakt stillet, nem pedig a politikai hullámoktól és egyéb befolyásoktól függő laikus kormányzat dönthet. Sőt, a politikai nyomásokkal szemben éppen a közoktatásügyi kormányzatra nézv<‘ is kedvező, ha a felelősséget az illetékes Karokra, mint szaktestületekre, háríthatja, vagy legalább is velük megoszthatja.“ „Ügy látszott, hogy ennek a gondolatnak igazságerejétől talán még egy magyar közoktatásügyi miniszter sem volt eddig annyira áthatva, mint éppen a közoktatásügynek mai, minden téren nagyszabású kultúrpolitikai programmot kitűző s szívósan megvalósító vezetője. Úgyszólván valamennyi eredeti s nagyszabású sajátos alkotása éppen az autonómia gondolatából indul ki s ezen sarkal, így a Gyiijteményegyetem, az Országos Természettudományi Tanács, az Ösztöndíj-Tanács és a tanügyi decentralizáció tervezete.“ s
