A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának ülései, 1923-1924 (HU-SEKL 1.a 50.)
1924. június 4., rendkívüli tanulmányi értekezlet
4 Gerlóczy Zsigmond álló rendeletek úgy a gyakorlóorvos, mint a hatósági orvos tennivalóit paragrafusokba szedve előírják. A gyakorlóorvos jelentést tartozik tenni a praxisában előforduló fertőző megbetegedésről s az ő jelentésén indul meg a szigorúbb, az úgynevezett hatósági védekezés. A törvényes intézkedésekkel szabályozott védekezés azonban seholsem számolt azzal, hogy a védekezés eredményességét a lehetőség szerint biztosítsa azzal, hogy a védekezésnek tűzvonalában álló harcosait, az orvosokat gyakorlatilag kiképezze a fertőző betegségek minél korábban való felismerésére, pedig a betegségek korai felismerésén fordul meg a védekezés sikere. E kérdés fejtegetésénél — bár nem szívesen teszem — el kell mondanom egyetemást, ami velem van vonatkozásban. 34 esztendővel ezelőtt, 1890 január havában neveztek ki rendelőorvosnak a székesfővárosi Szent Rókus-közkórház fertőző osztályára, a régi barakkokba. Ez az osztály kezdő állomása, hogy ágy mondjam, kiinduló stációja volt annak az útvonalnak, amelyen az oda kinevezett rendelőorvos beérkezett valamelyik belosztály főorvosi állásába. És valóban, a fertőző-osztály vezetői mindannyian csak addig maradtak ezen az osztályon, ameddig valamelyik belosztályon a főorvos elhalálozásával vagy nyugalomba vonulásával főorvosi állás üresedésbe nem jött. Én voltam az első, aki — ámbár több ízben lett volna alkalmam az időközben megüresedett belgyógyászati főorvosi állások valamelyikére áthelyezésemet kérni és azok egyikét elnyerni — nem kértem áthelyeztetésemet, nem pályáztam a megüresedő belgyógyászati főorvosi állásokra. Mint fiatal orvost, aki Korányi Frigyes professzor belklinikájáról kerültem a fertőző-barakkokba, izgatott a csupa acut betegekkel megrakott nagyforgalmú osztály, ahol csupa olyan betegséggel foglalkozhattam, amit — a typhus abdominalist kivéve — sem medikus koromban, sem újdonsült doktor koromban nem észlelhettem, de mint akkor már négy éves diplomával rendelkező orvosnak, elvétve akadt a mindennapi praxisban egy-egy skarlátos, kanyarós, bárányhimlős, diphtherias betegem. A fertőző betegek kórházában láttam meg ^ azt, hogy e betegségek diagnosisához, különösen korai felismeréséhez mennyire szükséges az ilyen betegeknek minél nagyobb számban való észlelése, amire pedig az egyetemi tanulmányi évek alatt az orvosnövendéknek nem volt akkoriban alkalma. Idősebb kartársaim velem együtt igazolhatják azt, hogy megkapván oivosi diplomájukat, kimentek a praxisba anélkül, hogy egyetlen skarlátos, kanyarós, diphtheriás beteget láttak volna.. De későbben se láttak másutt, mint saját praxisukban, mert akkoron a kötelező gyakorlati év még csírájában se volt meg. Hogy aztán elég gyakran zavarba jöttek olyan esetekben, amikor kiütéses betegekhez hívták és nem tudták, kanyaróval van-e dolguk, vagy skarláttal, vagy egyikre ise gondoltak, mert enyhe formában mutatkozott a megbetegedés, avagy mert nem felelt meg a könyvből, esetleg kathedrai előadásból tanult leírásnak, azon csodálkozni nem lehet. Faluhelyen, a fárasztó praxisban, amikor már járványossá lett a betegség, autodidaktikus módon ismerkedtek meg a fertőző betegségekkel és tanulták meg azok diagnosisát a falusi doktorok. De megtörtént az is, hogy mert csak könyvből
