Budapesti Orvostudományi Egyetem - tanácsülések, 1969-1970
1969. szeptember 12., nyilvános rendkívüli ülés (doktorrá avatás)
I Rektor: az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének főtitkára ár.Darabos Pál elvtárs, végül doktorrá avató ünnepségünk befejezéséül dr.Stefanies János dékánhelyettes elvtárs kivánnak szólni. Dr.Darabos: Tisztelt Egyetemi Tanács, Tisztelt Ünneplő Közönség, kedves fiatal Doktortársaim! Évente közel 1000 fiatal orvost bocsátanak ki egyetemeink. A kórházak, rendelőintézetek, a falusi körzetek, az egészségügyi dolgozók százötvenezres tábora a mostani fiatalokat kíváncsian, érdeklődéssel várja. Van abban önzés is. Hiszen a munkában állók meg akarják Önökkel osztani a munka ezernyi gondját és terhét, de örömeit is. Kérem ne okozzanak csalódást e várakozásokban. Fiatalságukkal, hitükkel és azzal a szép szándékkal, eltökéltséggel, amellyel hat esztendővel ezelőtt elfoglalták helyüket az egyetem padjaiban lépjenek be most már a felnőttek hétköznapi világába. Lehet, hogy népszerűtlen dolog hat esztendő megfeszített igen sok áldozatot kivánó tanulása után megint csak tanulásról beszélni. De, ha ünneprontásnak is hat, szólni kell erről, méghozzá talán szokatlan összefüggésben . Bizonyára megismerkedtek már, vagy ha nem sürgősen pótolják - az Orvosi Rendtartással. Amikor az Orvosi Rendtartás megjelent többen meglepődtek, hogy az orvosok magatartását szabályozó törvényerejű rendelet egyértelműen leszögezi, hogy az orvos számára az önművelés, a továbbképzés etikai követelmény, megfellebbezhetetlen morális parancs. Pedig oka világos. A tiszta lelkiismeretű orvos teljes tudását akarja nyújtani és nyújtja is betegeinek. Ez a teljes tudás azonban csekéllyé, elégtelenné válik, ha csak arra épül, amit az egyetem nyújtott, adott és nem tart lépést az orvostudomány fejlődésével. Ezért magatartásbeli, etikai kérdés és egyben az orvos hivatástudatának, felelősségérzetének jeles fokmérője, hogy gazdagítja tudását, el a továbbképzés lehetőségével, vagy érdeklődése elszürkül, pontosabban beszűkül, a napi rutinfeladatok ellátására korlátozódik. Ezért bármilyen becsületes, lelkiismeretes odaadó is egy orvos, ha szakmailag nem fejlődik, ha nem ismeri fel, vagy félreismeri a betegségeket, ha diagnózisa téves hivatását valójában nem jól teljesiti. A szakmai művelődés - higyjék el - egyéni érdek is. Életük egyébként hasonlóvá válhat egy rossz hivatalnokéhoz, aki a munkaidejét látszólag maradéktalanul kitölti, de az amit csinál valójában nem érdekli és az sem, hogy tevékenységének milyenek az eredményei. Szintelen, fásult tartalmatlan élet az ilyen. Mi, az Orvos-Egészségügyi Dolgozók üzakszervezete Önök mellett leszünk. Ne csak hivatalból, ha úgy tetszik szokásból jöjjenek közénk, hanem abból a felismerésből, hogy orvosi munkájuk, hivatásuk lényegében rokon mozgalmunkkal. Mindkettőnek értelme, célja, tartalma az ember.Ezeknek a gondolatoknak a jegyében kivánok sok örömet, boldogságot, sikert Önöknek fiatal barátaim.- 7 -
