A Magyar Királyi Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola évkönyve, 1925-1926 (S-160/1982)
A m. kir. bányámérnoki és erdőmérnöki főiskola 1926/27. tanévet megnyitó közgyűlése
40 kozott mértékben fejlődött, izmosodott és haladt előre, azzal a lendülettel, amelyet a felszabadult magyar géniusz hatalmas ereje adott neki. A folyó nőtt, új medre mélyült és tágult, s gyarapodásának látásán örvendhetett minden magyar szív. És akkor jött a vílágrengés, mely a mi földünket is iszonyú erővel rázta meg, s a megszaggatott terepen nemzeti életünk gazdag, szép vizeit elapasztotta. Elapasztotta, kemény, szűk mederbe terelte, s a méltóságteljesen hömpölygő ár a sziklák közt megtörő, nyögve, bukva haladó vízfolyássá változott. S ha visszatérek a főiskola megnyitó ünnepére, kérdezem: lehet-e ma ennek az ünnepélynek olyan súlyt és jelentőséget tulajdonítanunk mint régen, a boldogabb időkben, s lehet-e ma úgy átéreznünk ennek a napnak az ünnepélyességét mint valaha? Úgy vélem, hogy igen! A haza sorsának balrafordulása nem adhat okot arra, hogy mi magunk is megváltozzunk benne és közönnyel nézzük azt, amiért azelőtt lelkesedni tudtunk! Az Alma Mater ma is nagy, ma is becses nekünk. Erre a nevelő anyára ma is szüksége van a tudománynak és a nemzetnek. Ennek a megtépett, megsebzett, de betegségéből ma már lábbadozó Alma Maternek a szerepe nincs lejátszva, nincs befejezve. Ennek még fiakat kell felnevelnie, kenyeret kell adnia sokak kezébe és mindenekfelett erkölcsi és szellemi támaszt kell nyújtania annak a még szentebb és dicsőbb betegnek: akit Magyar Hazának nevezünk! Ez a cél, ez az eszme tegye számunkra ünnepélyessé ezt a mai napot: Alma Materünk 163. születése napját! Az új irány, az új meder világosan áll előttünk: Bármily küzdelmek árán is fel kell virágoztatnunk a világégésben meg- bénúlt magyar tudományt, hogy az újjáépítés nehéz kérdését sikeresen oldhassuk meg. Főiskolánknak is tevékeny részt kell vennie a romok eltakarításában s az új alapok lelkiismeretes megépítésében. S ha ma rövid soproni múltúnkra visszatekintünk s ösz- szehasonlítjuk mostani helyzetünket a kezdetbeli állapottal, örömmel állapíthatjuk meg, hogy bár a konszolidációtól még nagyon messze vagyunk, haladásunk mégis jelentékenynek mondható. Ez a megállapítás pedig azt bizonyítja, hogy ez az intézmény, amely a pusztulás küszöbéről ilyen rövid idő alatt eny-
