Bél Mátyás: Sopron vármegye leírása III.; C sorozat 4. kötet - Sopron Város Történeti Forrásai (Sopron, 2006)

Sopron vármegye leírása

nítsam, s miközben az akkori polgármestert néven nevezem, addig a többieket, legyenek akár élők, akár holtak, a közös dicsőségből és megtiszteltetésből kizárjam. Továbbá azt is jól tudom, mi szokott történni a szerencsés, illetve a szerencsétlen kimenetelű eseményekkor: az előbbinél mindenki magának tulajdonítja a főszerepet, míg az utóbbinál egymásra hárítják a vétket, és minél inkább kimagaslik valaki a többiek közül, annál ügyetlenebbnek és vigyázatlanabbnak tartják, ha a baj bekövetkeztik. Éppen ezért, amiképpen vészterhes időben a kormányzónak, vagy csatában a vezérnek tulajdonítják - irigység nélkül és helyes módon - a szerencsés vagy szerencsétlen végeredményt, azonképpen én is egyet nevezek meg azok közül, akik társak voltak a veszedelemben, a tanácsban, a szenvedésben, a bátorságban és a dicsőségben: DOBNERT. AZ őt méltató halotti beszéd nektek éppúgy dicsőségetekre válik, mint neki. Mert ti, ti voltatok azok, akik buzgó imákkal kieszközöltétek az örök Isten segítségét; ti mentettétek meg virrasztással, tettrekészséggel, bölcs belátással a hazát; ti vertétek vissza az ellenség kardját, melyet a haza ellen rántott ki, s ti löktétek el szablyáikat, amikor már nyakatokra tették. De ki volt a vezetőtök? DOBNER, aki akkor az állam kormányrúdjánál ült. A védőket mindenfelől tűz perzselte; sokak vagyonát tűz emésztette; mindenki rettegett a mészárlástól; a pusztulás ott lebegett a szemek előtt; mindenhol a háborútól félholtra rémült emberek zajongása, jajongások és sirámok hallatszottak. Ki öntött ekkor lelket a polgárokba, hogy az ellenség támadását bátran visszaverjék? DOBNER! Olyannyira lelket öntött beléjük, hogy, bár szemben ott állt az ellenség, hátuk mögött a tűz fenyegetett, fejük felett a sűrű puska- és ágyúgolyózápor eltakarta az eget, alattuk pedig remegett a föld a folytonos ágyúdörgéstől, mégsem jött le senki a falról, hogy eltávozzék, sőt, szinte még hátra sem tekintett senki. Talán voltak olyanok, akik reményüket vesztették, s a veszedelem nagyságától megrémülve a város feladásán gondolkoztak, attól félve, nehogy ne legyen idő gondolkozni, amikor már az ellenség bízvást remélheti annak elfoglalását. Hűségben és hivatalban veletek maradt DOBNER. Kínzott titeket a segítség és a védelem hiánya; a polgárok ereje ellankadt, kimerítette őket az ezernyi gond, az aggodalom, a virrasztás, az éjjel-nappal folyó robotolás; nem nyújtott védelmet az alacsony fal, mely a külvárost vette körül, s már önmagában leomlással fenyegetett; félő volt, hogy a polgárokat nem az ellenfél ereje, hanem a csüggedés győzi le; úgy tűnt, csak a megadásban van a menekvés; mindenkinek máson járt a feje: mi fog történni a helyőrség parancsnokával, mi fog történni az elöljárókkal, a polgárok-