"Magyarok maradtunk" 1921-1996; Konferencia a soproni népszavazásról (Sopron, 1996. december 12.) - A Soproni Szemle kiadványai. (Sopron, 1997)

BARTA RÓBERT: A nyugat-magyarországi kérdés és a soproni népszavazás brit megítélése (korreferátum)

azért került napirendre, mert London Ausztria esetében valamiféle kompenzációra gondolt, de lehetőleg úgy, hogy ez sem olasz, sem délszláv érdekeket ne sértsen. Ezért 1919 július elején az angolok az elsők között vetették fel Nyugat-Magyarország Ausztriához, csatolását. Tulajdonképpen ekkor, brit javaslatra meg is állapodtak egy ideiglenes osztrák-magyar határban (mely Ausztriának adta volna még Mosont és Szentgotthárdot is), de az Ausztriával 1919. szeptember 10-én aláíratott Saint-Germain-i béke ezt is, az összes más elképzeléssel együtt, keresztülhúzta. A szerződés szerint Ausztriának kellett juttatni a Burgerlandnak keresztelt területet (Mosón, Sopron és Vas megyék) mintegy 300.000 lakossal. Új helyzetet teremtett a magyar Tanácsköztársaság bukása utáni „kemény" magyar fellépés is (a Friedrich-kormány csapatokat rendelt a térségbe). Percy Lorrain, a Clerk misszió tagja, Albert Halstead, a bécsi brit antantbizottság vezetője már 1919 végén azt jelentették a Foreign Office-nak, hogy NyugatMagyarországon a helyzet bizonytalan, a magyarok iránti rokonszenv erősebb, mint az osztrákok iránti és talán helyesebb lenne népszavazást tartani. Ez még a párizsi békekonferencián oly hévvel hirdetett és az angolok által is szívesen hangoztatott nemzeti önrendelkezés (national self-determination) elvével is megegyezett volna. Másrészről 1920 elején London azért sem ellenezte a burgerlandi kérdés újratárgyalását, mert az két vesztes ország között kezdődött és zajlott, s az angolok bíztak abban, hogy követendő precedens lehet. 1920 március elején a miniszterelnökök londoni konferenciáján Lloyd George még hajlott a magyar békeszerződés bizonyos módosítására (a magyar békedelegáció javaslatait figyelembe véve), de a későbbiekben, főként Lord Curzon nyomására és félve a várható általános következményektől (minden vesztes fél módosításokat kívánna) viszakozott. Abban, hogy 1920 tavaszán az előkészített magyar békeszerződés változatlan formában megmaradt, oroszlánrésze volt az angol helyeslő álláspontnak, melyet - bizonyos vélemények szerint - a franciák közel-keleti olajkút koncessziókért vásároltak meg. Az angolok felelőssége abban a tekintetben is felvethető, hogy az amerikai békedelegáció távozása után egyedül London lehetett a franciák valamiféle ellensúlya. Az 1920. június 4-én, a Magyarországgal aláíratott békeszerződés a nyugat-magyarországi kérdésről csak annyi konkrétumot tartalmazott, hogy az érintett három megye nyugati részét Ausztriának át kell adni. A határidőkkel, a technikai módozatokkal azonban nem foglalkoztak, és az is nyilvánvaló volt, hogy a győztes hatalmak nem fogják akadályozni Ausztria és Magyarország alkudozásait. Ezeken a tárgyalásokon leginkább az olaszok közvetítettek. Az angolok csak közvetett módon, korlátozottan és külső szemlélőként vettek részt ebben, leginkább Reginald Gorton tábornok (1919 őszétől a budapesti katonai, majd a soproni katonai antantmisszió tagja) és Sir Thomas Beaumont Hohler ( 1920-ban antant főmegbízott Budapesten) személyén keresztül. Az első királypuccs (1921. márc. 26.) nemcsak hogy felborított minden addigi ter-, vezgetést és alkudozást, de arra is jó volt, hogy kiderült, az angolok rokonszenveznek Horthyval és rendszerével, hiszen ekkor egyértelműen mellé álltak. A kérdést London-