"Magyarok maradtunk" 1921-1996; Konferencia a soproni népszavazásról (Sopron, 1996. december 12.) - A Soproni Szemle kiadványai. (Sopron, 1997)

BARTA RÓBERT: A nyugat-magyarországi kérdés és a soproni népszavazás brit megítélése (korreferátum)

A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI KÉRDÉS ban a magyarok szempontjából viszonylag kedvezően értelmezték; egy csehszlovákdélszláv intervenció a Habsburg-restauráció megakadályozására megvalósíthatja a dunántúli „szláv folyosót", ami mindenképpen elkerülendő és megakadályozandó. Ebben a tekintetben az is érthető, hogy miért voltak az angolok egyik legfőbb protektorai Magyarország népszövetségi tagságának. A Foreign Office a nyugat-magyarországi felkelés kitörése után (1921 augusztus vége - szeptember eleje) a leghatározottabban ellenezte a csehszlovák és a délszláv katonai mozgósítási és bevonulási terveket arra nézve, hogy a térségben rendet teremtsenek. Noha a nyugat-magyarországi felkelés (és a Bethlen-kormánynak az attól való nem egyértelmű elhatárolódása) késleltette az ország népszövetségi felvételét és London is folyamatosan presszionálta Bethlent, hogy oldják meg a burgerlandi kérdést; az ágfalvai „csata" után (1921. szept. 7-8.) előtérbe került „Sopron-formulát", ugyan nagyon lassú és felemás módon, de London is elfogadta. Az olasz bábáskodással létrejött velence-i konferenciát (1921. okt. 11-13.) a Foreign Office és a brit sajtó is minden eszközzel próbálta megakadályozni. Nem magyarellenességből (bár a Foreign Office akkori vezetőit - Lord Curzon, Crowe nem lehetett éppen magyarbarátsággal vádolni), hanem a túlzott olasz térnyeréstől félve. Az angolok sokáig Csehszlovákiát szánták közvetítőnek, de miután a délszláv állam vezetői 1921 október elején Pécs és Baranya újabb megszállásával fenyegetőztek, a szláv folyosó rémképe miatt London pillanatok alatt „ejtette" Prágát. A két szláv állam földrajzi összekapcsolódásának megakadályozása érdekében az angoloknak nem volt túl nagy ár Sopront és környékét a magyaroknak juttatni. Paradox módon tehát a túlzott csehszlovák és délszláv igények, miután nem kaptak nagyhatalmi támogatást, a magyaroknak kedveztek. Ezt természetesen Bethlen pontosan felismerte és ezt a szűk, de létező mozgásteret maximálisan ki is használta. Mindezek ellenére azonban Londonban a magyarok iránti bizalmatlanság tovább élt (a Foreign Office-ban sokan nem hitték el, hogy Bethlenek le fogják szerelni a felkelőket a velencei megegyezés után) és az 1921. október 20-i második királypuccs is komolyan veszélyeztette a soproni megegyezés „köré font" nagyhatalmi jóváhagyást. London kiállása a magyar kormány mellett ekkor talán még inkább érzékelhető volt, mint az első királypuccs idején, véleményünk szerint Horthy és rendszere (és természetesen Bethlen) ekkor nyerte el tartósan az angolok bizalmát és támogatását. A kulisszák mögötti bizalmatlanság azonban nem tűnt el; a Foreign Office vezetői még 1921 novemberében is azt firtatták az olaszoknál, hogy mi lesz, ha a velencei egyezmény pontjai nem valósulnak meg (ha a magyarok nem tartják be azokat). Ezek azonban már valószínűleg az utolsó osztrák ellenpróbálkozások voltak, melyek ekkor a brit Foreign Office-on keresztül próbáltak nagyobb súlyt kapni. A korlátozott brit szerepvállalás jegyében London nem állított fel saját tábornoki bizottságot és csak korlátozott létszámú brit katonaságot küldött Sopronba. Az 1921. december 14-én kezdődött soproni népszavazást és annak eredményét brit részről elfogadták és számukra ezzel az ügy nyugvópontra jutott, noha az özönével ér-