Tóth Imre: A Nyugat-Magyarországi kérdés 1922-1939; Diplomácia és helyi politika a két háború között - Dissertationes Soproniensis 2. (Sopron, 2006)
II. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
párt alapítására - eltérően például a Sachsische Volksparteit létrehozó szászoktól - nem került sor, s a magyar parlamentnek sem volt olyan képviselője, aki a speciális nyugat-magyarországi német érdekeket megjeleníthette volna. A számos területi kombináció ennek ellenére megihletett egyes politikusokat is, és a kérdést az alsó-ausztriai tartománygyűlés és a magyar parlament is napirendjére tűzte, mindenféle eredmény nélkül. 103 3. A Nyugat-Magyarországi kérdés (1918-1921). A soproni és Sopron környéki népszavazás Az első világháború utáni rendezés alapjaiban változtatta meg a nyugat-magyarországi térséggel kapcsolatos elképzelések sorsát. A háborúnak Ausztria-Magyarország katonai veresége mellett, a birodalom végleges megszűnése lett az eredménye. A későbbi győztes antant hatalmak hadicéljai között eredetileg nem szerepelt a Monarchia felszámolása. Sokáig tartotta magát az a 19. századból örökölt elképzelés, mely szerint a dualista államnak helye és szerepe van az európai hatalmak egyensúlyteremtő közösségében. Emiatt a háború első hónapjaiban a Monarchián belüli nemzetállami törekvések nem kaptak kellő megerősítést nyugatról. 1917-18-tól azonban fokozatosan hódítottak teret azok a nézetek, melyek az osztrák-magyar állam elemeire bontását látták célravezetőbbnek, ám egyelőre ugyanígy „forgalomban voltak" az autonómiára alapuló, korszerűsített államszerkezet létrehozásáról szóló koncepciók is. Woodrow Wilson elnök 1918. január 8-án kiadott híres békepontjai is a nemzetiségi autonómia megteremtését, és a Monarchia föderatív átszervezését irányozták elő. Az elnöktől eltérő álláspontot alakított azonban ki a State Departement, élén Robert Lansing külügyminiszterrel. Lansing meg volt győződve arról, hogy az európai német hegemónia megelőzése érdekében az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolására van szükség. A végül meghatározóvá vált Lansing-féle koncepcióhoz idővel felzárkózott Nagy-Britannia és Franciaország is. A nagyhatalmi felfogás átalakulása ösztönözte a Monarchia népeinek nemzeti törekvéseit, melyek fókuszában már nem az etnikai föderalizmus megteremtése, hanem az elszakadás gondolata állt. IV. Károly 1918. október 16-án kiadott - föderalizálásról szóló - manifesztuma ezért már nem menthette meg a sok évszázados múltra visszatekintő birodalmat a végső pusztulástól. A Monarchiából elsőként - hogy a későbbi államterületet biztosítsák - éppen annak osztrák részei váltak ki, amikor 1918. október 21-én megalakult az önálló német-osztrák {deutschösterreichisch) állam ideiglenes nemzetgyűlése. November 12-én a nemzetgyűlés egyhangúlag kikiáltotta az Német-Ausztriai Köztársaságot (Republik Deutschösterreich), egyben kifejezésre juttatta a Németországhoz való csatlakozás szándékát is. Az egyesülés népszerűségét a politikai és kulturális érvek mellett, az új osztrák állam rendkívül nehéz gazdasági helyzete is indokolta. Az osztrák „Lebensunfähigkeit" (életképtelenség) gondolata és az ehhez kapcsolódó mozgalom elég ütőképes fegyvernek bizonyult azonban a köztársaság vezetőinek kezében, hogy a békerendezés során kedvezőbb eredményeket tudjanak elérni. Túlzás lenne azt állítani, hogy „Autriche, c'est le reste" 104 státusát és határait illetően a nagyhatalmaknak határozott terveik lettek volna. Az 1919. január 18-án megnyílt párizsi békekonferencia csak március 24-én foglalkozott először az üggyel, amikor Georges Clemenceau követelte az Anschluss tilalmának kimondását és Ausztria függetlenségét. A francia külügyminiszter elsősorban Németország várható 103 Soós 1962. 6. o. 104 „Ausztria, a maradék". A Clemenceaunak tulajdonított mondás arra utal, hogy a győztesek nem rendelkeztek előre kidolgozott elképzelésekkel a Habsburg birodalom utáni Ausztriával kapcsolatban. Idézi: Kerekes 1984. 34. o.
