Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - elbeszélőink antológiája

melyet 1956 októbere sem igazolhat. Giccset a történelem nem legalizál. A vörös giccs kétszeres bűn, mert a szocialista realizmus csak valóságot ismer, de itt az „ahogy a kis Móric elképzeli" fantázia dühöngött gátlás nélkül, ami annál sajnálatosabb, mert Zsíros István tud írni, megjeleníteni. Ez az elbeszélés az antológia megbocsáthatatlan gikszere. Ponyva. Felesleg. És kétszeresen az, ha meggondoljuk, hogy kik maradtak ki e válogatásból jogtalanul. L. Kiss Ibolya hiánya döbbenetesen érthetetlen. P e t r ő c i Bálint, aki pedig már két novellás kötettel jelentkezett, hol maradt? És van még egy név, melynek itt lent volna a helye: Péteri! Gyula. Az Irodalmi Szemleben és a Hétbe n megjelent karcolatai tehetségről tanúskodnak. Lóska és Zsíros István elbeszélései világosan példázzák: nemcsak a formai elégtelenség hat vissza a tartalomra, de megfordítva: a tartalmi lehetetlenség kivédhetetlenül felemészti, elemészti a formát: a műfajt. Az antológiát tartalmi elégtelenségben maga a válogató, Turczel Lajos marasztalta el: „Novellaírásunkat főképpen két fogyatékosság fékezi: az egyre inkább elavuló formai tradíció nyűgei és a mai korszerű téma hiánya." A mi tisztünk a műfaji elégtelenség feltárása volt: a „hogyan" szerepének, a megformálás mikéntjének a felvetése és tisztázása, mert a novella az igényesség műfaja. De az elbeszélés ugyanakkor a mindennapi szükséglet kielégítésének a muszája is. Beszélni kell, mesélni és írni kell, mert olvasni kell. Ha az igényesség zsarnoki mérték, akkor a műfaji válság idejében elhal, meghal a beszéd, a mese. A mesélés folyamatának azonban nem szabad megszakadni: ez biológiai funkció. És itt ezen a síkon válik Szükségessé, szereppé, dokumentummá, életjellé és — haszonná minden elbeszélés. Ha az antológia a műfajigény szempontjából lehangolón is hat, gyűjtő, összefogó dokumentációs haszna kétségtelen: élünk, vagyunk, szólunk. Az O j Szó olvasói talán emlékezni fognak, mit írtam itt egyszer címben kihangsúlyozottan: írni, olvasni! A szlovákiai magyar irodalom létkérdés; minden könyve, jelentkezése: haszon, életjel, de gerince, megtartója, szószólója az igényesség. És kétszeresen az az igényesség műfajában, a „szigorú műfajban", ahogy épp a Magyar elbeszélők válogató szerkesztője, Illés Endre definiálta. A szigorú műfaj szigorú kritikát vonz, de az elbeszélés hasznossági funkciója ugyanakkor létjogot ad az igénymérséklésnek. A mi életünkben nemcsak a kvalitás a fontos, de a kvantitás is.