Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - téi úton- még egyszer

hidegek az útra szaladó mezők, amíg komorak, őrt állók a csupasz fák. Ingyenjeggyel a mozgó testet még egyszer odaállítani a búcsúzó pillanat képváltozásába. A kép keretei közé tolakodni, felkínálkozással emberi módra, sután egy ismeretlen festő ecsete elé, egy ismeretlen zene születése elé — fekete pontnak, senkinek és mégis — látható, érezhető, formát kapott csodának: csendnek, alázkodásnak. Embernek, aki lát. Embernek, aki nélkül nincs semmi. Aki nélkül nem él a csend, nem fehér a mozdulatlan szín, nem látható a hang. Aki a téli úton hajlott háttal hirdeti, éli hangtalanul, egybeolvadva a kapott csodát. És sután néz meg még egyszer mindent: az idő- és a térvégtelenség meszszi pontjai tükröződnek a szemében. Erősebben, mint az ő látása. Erősebben, mint a hangja... Pedig nincsen más, csak hó, csak fehérség, csak csend. Lélegzet-elállító csend. Szemhunyás. Még egyszer. Az ember, aki állandó szabadjeggyel belépett a téli természet búcsúzó keretébe — nyújtja, húzza elmerüléssel, nekifeledkezéssel az álldogálás, a mozdulatlanság percét. Egy útkanyarulat. Hadonászó, hangos törtetés. Szemben egy másik ember. Hóna alatt hegedű, szabad kezét ide-oda csapkodja, a földet nézi, beszél. Hangos monológ. Láthatatlan veszekedés. Minden más — nem létezik. Nincs fehér útnak futó havas domb, nincsen csend, csak — a hang, az emberből kibuggyanó, útnak, fának, csendnek ütődő szó, csak a törtetés, lyukas cipő, kopott vászonba burkolt zenélőszerszám... Egy cigány. Az emberi séták és utak garabonciása. A téli tájból nekilendülő mozgás, hangos, elégedetlen, veszekedő, bagót rágó monológ. Egy gyerek, egy bölcs, egy bolond, egy kutya sorskeveredése. Téli úton — szintén ember. Élet: sokszoros, örökös vándorlással. Tél, nyár, ősz, tavasz... Nem veszi észre. A kanyarodónál eltűnik. A hegedűtokból kiálló vonó még egyszer belébök a képbe: egy akaratlan, véletlen karmester veszekedős szájából itt maradt a hang. Nem látni, nem hallani, mégis itt van, összevissza gurulással szaladgál, bukdácsol — megérint mindent. Egy elszabadult szellem. Az ismeretlen messzi festő leteszi az ecsetet; nem történik semmi: a keretek feszülnek, a tér, a föld, az út borzongva rázkódik a garabonciás érintésre. Valami történt. Pedig csak unaloműző, cigányos, hangos szaladgálás futott az úton. A hegedű meg sem szólalt. Némán lapult a hóna alatt: durva vászonba csomagolt teher. Az ember, aki úgy jött, hogy „még egyszer": már a ka-