Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek

nézik, emberek nevetik. Jól teszik. De mi van az emberrel? Ki hajol az ember fölé? A kutyák nyalják a sebüket: oda könnyű Jóságot vinni: nem kell semmit sem csinálni... Most tudom a csalást. .. Csaltam. Elfelejtettem az embert, aki talán ebben a pillanatban mindenütt, itt is körben, akárhol, talán abban az útszéli házban, gerendás, fülledt szobában lázas, cserepes ajakkal árván nyögi életét a falak némaságába. Oda kellett volna menni, oda, ahol a téli kémény üresen áll, oda kellett volna egypár hasábot lopni gazdagok kincséből, és oda, ahol a fal alján ülnek és lesik a déli napot, a felhők mögül az egyetlen pillanatot. Oda kellett volna bekopogtatni az embertelenségek helyeire, még ha üresen is — mert semmim sincs. De mégis: odamenni a jóság próbájára. Csak épp odaállni, odahajolni,' simítani, álmokat lopni a falakra, beszélni... az embert magamból kiteríteni ajándékra, életre, éltető példára... És tolvajmód egy idegen kapun surrantam be, és egy kutya előtt álltam meg, és kutyát simítottam, kutyához beszéltem, és azt hittem: ember vagyok. Több, különb, részvétes, jó, adakozó, és csak csaltam, tolvajmód bujkáltam, és mikor becsuktam a kaput, ki kellett nyögni könnyítésre őszintén a bűnt, a mondatot: Beteg kutyát látogattam..." Csend. A nap egy pillanatra a földre dobta meleg fénysugarait, de egy szürke felhő lustán, ügyetlenül megint eléje úszott. az ady-könyvek odaát maradtak. Hidasnémetin túl, Miskolcon, az Avas hegy mögött egy nagy gyalulatlan ládában porosodnak immár negyedik esztendeje. Amikor lejöttünk az olasz hegyekről, amikor megtudtuk, hogy semmink sem maradt... a múzeumkerti temetés után, a halál után egy tavaszi délelőttön ott sétáltam a Múzeum körúti könyvkereskedések előtt. Papírgalléros filozopter voltam, és olyan jó volt minden kirakatban látni, olvasni a halálból megmaradt nevet: Ady. Néztem az Ady-könyveket, néztem az embereket. Mindennap öt percre szerettem volna rendes gallérban embereket szólítani, emberekhez beszélni, a kirakatüvegre mutatni: Vegyétek ... Nyári éjjeleken a Margitszigeten ott ültem a parton a fűben, és a nappal olvasott sorokat próbáltam összerakni. A Duna partcsapkodó ritmusára újból felsírtak a sorok. És többet akartam: minden ilyen éjjelre a tizenkilences Budapest életéből magamhoz csalni egy embert, és részegen, józanon szavakat dadogni neki,