Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben
I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek
Csak — ennyi. És még sok minden, amiről ma bűn beszélni. Ennyi. Valaki felszállt a vonatra. Valaki elment. Valaki, aki tárt karokkal jött embert szeretni, akinek nem engedték meg, hogy jót tegyen. Jött erre a szikkadt, esőt váró szlovenszkói magyar földre, és a harmatcsepp ízét bűzös pocsolyává akarták poshasztani... Aztán ütni akart, segítséget kérni, de meghallották emberek, akikről azt mondják: „szabadkőműves", „emigrációs", „zsidó". És a megbélyegezett emberek szamaritánus ölelésében először sírta ki magát, az ütésre emelt kezet felfogták. Nem szabad panaszkodni. Vádolni. Istené a büntetés... Aztán megváltotta jegyét. Most fut, menekül. Most bénító tehetetlenséggel ül egy kupé sarkában. Éjszaka van. Egyedül. Felsikolt. Hallom, hallom ide utolsó búcsúját. De a vonat már havas magyar rónákon szalad. Nem hallja senki. Szalad a 'vonat a magyar rónán, ahol minden örök téli álmát alussza... Valaki közülünk. Elment. Elgáncsolták. Szégyenében elfutott. Nem szabad róla beszélni, nem szabad neveket említeni. Csak itt, ahol senki sem olvassa el, csak itt: ebben a lírai sarokban mondhatom el: temetés volt. Valaki felszállt a vonatra. Elment. Valaki közülünk. Árván, mint mindenki, aki költő, testvér és elkínzott embersirató bolond. az embert keresi egy ,,volt vezérkari tiszt". Az ember felfigyel, és nem hiszi: 1924-ben egy volt vezérkari tiszt kérdezi ezt. Kicsit későn és kicsit korán, hogy az ember rábólintson: őszintén kérdezi. Kicsit későn: a Molnár Istvánok és más nációjú Molnár Istvánok fent, lent, keleten, nyugaton, mindenütt, amikor éltek: az utolsó rohanásban hátra-hátraborzongtak az elmúlt csoda felé, mert ott a hátuk mögött a megtett, ideerőszakolt út végén a feleség, gyerekek, szülők, testvérek egyszerű öröme, élete, ígérete, kenyere: az ember Molnár István állt örömmel, gonddal, élettel, szabad lélegzéssel, és aki most itt rohan: a millió kerékküllő x-edik száma, előre, gép módra, kiszámított lökéssel, sorsszeles ütközéssel, és dűl jobbra-balra állatmód, kiugrott küllő módra útszélen, árokba, sárba. „De hol marad az ember": akkor kellett volna kérdezni, amikor a volt vezérkari tiszt tudta, hogy névtelenül, örök ismétlődéssel most repült ki a géprohanásból élettel, lélekkel, vággyal, utolsó emberi ijedelemmel és felismeréssel a hullák, a hústömegek, sárárkok közé — elhasznált matériaként, takarítómunkát adó szemétnek. Akkor kellett volna kérdezni: de
