Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek

hol marad az ember, amikor a bajusztalan vagy ősz hajú „tartalékos" tiszt, talán a művész, a költő, a tanár a géplendítésre idelökődött, amikor iskolákkal kidolgozott eszébe belekapcsolták a papiros terv véres valóságát, amikor ezzel le kellett borítani minden vágyat, álmot, tervet, szépséget, és csak a robotolt kötelességet, parancsot, embertelenséget, gyilkolást nyögni — amíg felbukott, megdöglött vagy kacagó élőhulla lett rácsos, párnázott cellákban. Ilyenkor ki kérdezte: de hol marad a lélek? Pedig mindenki tudta, hogy ott van mindenütt, ahol az a sok millió ember mászik, fut, csúszik, remeg és dühöng, mindenütt, ahol a millió ember halálba, vérbe butult... Kicsit korán jön a kérdés, hogy elhihessem: a rémes álom hályoga már lehullt, és a volt vezérkari tiszt is észrevette már: milyen játékban volt ő sakkfigura-tologató. Azt, hogy ez milyen szórakoztató asztal melletti játéknak, de hogy ez milyen embertelen dolog élő „lelkes állatokkal". Megdöbbenve figyeltem fel, hogy már ez is lehet: egy volt vezérkari kiáltja bele lelkiismeretének jajongó sikolyát a ma tompult élethaláljátékba. Megdöbbentem, felujjongtam: hogy hallom, tőle hallom az ember testvérkiáltását, és olyan jó lett volna (még ha egy kis bizalmatlansággal is) feléje szaladni, és kinyújtott kezét elfogadva megmutatni neki, hogy hol van az ember. Kinyitni a halott Molnár Istvánok és az új halálra szánt Molnár Istvánok szívét, odadörzsölni lélekavatásra az ő fagyasztott szívéhez, és körbe mutatni a földön mindent, minden életet, a madarakat is észrevenni, és mindent meglátni, és magunkat is megmutatni, meztelenül mindenki elé: emberek, bátortalanok, hitetlenek, idő, jövő, Isten elé állva ... És nem lehet... Már nem hallom a sikolyt, egy „volt vezérkari" monologizál, unalmas tétlenségében a „haditudományt" tördeli magában. Szakszerűen fejtegeti, hogy az új hadvezetőség mindent mechanizál, a gép uralma egyre döntőbb. És erre tör ki belőle a tiltakozás: „De hol marad az ember, hol a lélek?" — Kell még mondani valamit? Mintha semmi sem változott volna, mintha a megtalált jövőérték, az „ember" a véres időből meg sem született volna. Mintha még mindig a régi „ember"-fogalom élne. A vezérkari tiszt embert nem látó „ember" fogalma. Az embert mindenütt meg lehet találni, de aki odakívánja, újra játéknak, számnak a vezérkari tervekhez, az nem az embert keresi, de egy gépnek „ember" nevű alkatrészét. A halálgép gyilkolásra lendülő rabszolgáját. Aki az embert keresi, az megtalálja. Aki megtalálta: érzi,