Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek

semmi, semmi. Láttátok? Higgyétek el, majdnem mindent, mindent megmutattam. Mi marad? Semmi. Egy szomorú és mégis torz örömű testvérgesztus felétek. Engedjétek meg, hogy felétek sikoltsam fájdalmunkat: a mi kicsinyes, torz életünket, hogy a következő pillanatban örömmel, felszabadulón mondhassam a meglátást, a hitet, a testvérköszöntés irigy, meleg szavát, a hozzátok menekülés gyermeki tárulkozását: boldog erdélyiek. valaki közülünk elment. Jegyet váltott, harmadosztályút. Valahol ki fog szállni idegenben, a portástól szobát kérni. Egy-két napig ott fog lakni: ennyire futja a pénze. Az utcán lesz. Cigarettabűzös meleg kávéházban, később talán egy hideg szobában, egyedül. Most a vonat viszi. Nincs reménye, hite, akarata. Mindent megfojtottak. Olyan most, mint a facér cseléd: kirúgták. Az utcán van. A prostituált minden mindegy lépteivel tántorog. És kezet akar csókolni mindenkinek, aki irgalomból — kihasználja. Boldog lesz: mert beszélhet, szerethet, élhet. .. Valaki közülünk. A testvérem. Költő, író, rokon, bolond. A testvérünk. Kévésünké. Valaki, akit sose láttunk, akinek a szeme színét sem tudjuk, akiről nem sejtjük, hány kiló, hány éves, mi a kedvenc étele, van-e egyáltalán kenyere, és akit mindent tudón, mindent látón, az egyszerű meleg csodaszóval köszöntünk mégis: Testvér. Valaki elment közülünk ... Jött gyerekhittel egy fél év előtt, kezdődő emberlátással, szenvedéssel, akarással. Magával hozta könyvét. Verseit. Jött a „jó ember": az ősz szerelmese. Kinevették. Hozzám szaladt, mert valahol leírtam egy ilyen mondatot: „Testvér: ne bántsd a költőt! A torz, rokkant, kibicsaklott, kiröhögött Krisztus-tanítványt. A testvérembert, aki egyedül tudja és vállalja a titkot: a szenvedést!" Meg kellett neki mondani: Nézd: ez és ez a hibád; de látod: ott félénken kopogtatva megtaláltad az ajtót. Nyisd ki! Ez a te utad ... Leírtam és elküldtem a meglátásomat egy tőlem messze fekvő helyre, hogy ólombetűkbe öntsék. Az ólombetűk urai kiröhögték az írott betűt. Megjelent a kritikám példátlan, csaló csonkítással. Véleményemből a költőnek és az olvasóknak csak ezt közölték: Nézd: ez a hibád. Semmi mást. Az ajtót, amit megláttam, az útmutatást, amit megjelöltem: elfedték, eldugták. Mert aki meglátja vagy legalább is sejti a szeretet és lelkiismeret ajtaját: azt kiröhögik, tévútra vezetik. Ennyi történt.