Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek

az öröm, az ember születésének igazoló kontrapunktja. Száz és száz kis, drága halál, száz és száz rémre meredő hideg csodaszem... Festők részvétes kapkodással rögzítik vásznaikra a védő anyák irgalomkarját, az elomlott kis testek tömeges vízióját: a halálból, száz kisgyerek halálából életre kelt egyetlen, örök ember csodáját... A gyerek! Mindnyájunk kezdete, vége. A tiszta ember. Gyermekember: Istenember. És a mártír gyerekek örök pajtási halálindulása. Bűnök és embertelenségek céltáblája. A rontás, a számítás, félés és félelem áldozatai... Nyomorult karácsonyom árva homályában ültem ... Kint üvöltés, rekedt, vékony gyerekordítások. Holdfény. Fehér hó. Kis dülöngélő gyerekalakok. Torz, visszájára fordült Betlehem. Karácsonyestén berúgott, pálinkától butult gyerekek az utcán. Torz, szomorú, élő vízió. Már nem a reneszánsz festők színes, betlehemi gyerekgyilkos képe, de a havas orosz táj dülöngélő vodkaalakjai: Chagall összevont látomásai elevenednek meg ... Elhagyott, elszabadult gyerekek. Heródesi poroszlók helyett láthatatlan lidérces ördögök ráncigálják kezüket, lábukat. Begubózott házak: felnőttek, apák, anyák belülről hallgatják a gyerektragédiát. Senki sem mer kimenni. A hit röhög, az akarat béna. A gyerekek egyedül vágják a fehér karácsonyéjbe a grimaszt. A tagadást: a szomorú, embertelen évek tragikus valóvízióját: az elárvult, elzüllött gyereket. A bizonytalanságba, semmibe, nyomorultságba lökött embert! Krisztus ... Már a gyerek is elhagyta ... Krisztus: a gyerek, a csoda, az ember egyedül, árván fekszik a barmok közt. Egyedül, elhagyottan és megváltatlanul a keresztfán. Bölcső és keresztfa ... Árva, megpiszkolt, kigúnyolt csodaélet ... Már csak a királyok jönnek messziről ismeretlenül, hihetetlenül ajándékosan. Már csak a mese él: Gáspár, Menyhért, Boldizsár ... boldog erdélyiek, akik pedig ugyanúgy, egyformán, a teljes lélegzetvétel boldogsága nélkül éltek, mint mi itt Pozsonytól Ungvárig. És mégis: a jóság egymást melengető furcsa sóhajával mondom felétek a meglátás szavát. A bús közösség életéből irigyen, csodálkozón hajítom felétek a hangomat: boldog erdélyiek... Irigyen és belülről induló testvérörömmel nézek felétek látó szemmel: a szegényebb rokon gazdagságot igazoló tágult nézésével. A gyerek tárulkozó nyíltságával mutatom a tükröt: magunkat, hogy legalább ti lássátok, érezzétek egymást. A szemünkből kicsa-