Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - hírfejek

az öröm, az ember születésének igazoló kontrapunktja. Száz és száz kis, drága halál, száz és száz rémre meredő hideg csodaszem... Festők részvétes kapkodással rögzítik vász­naikra a védő anyák irgalomkarját, az elomlott kis testek tömeges vízióját: a halálból, száz kisgyerek halálából életre kelt egyetlen, örök ember csodáját... A gyerek! Mindnyá­junk kezdete, vége. A tiszta ember. Gyermekember: Isten­ember. És a mártír gyerekek örök pajtási halálindulása. Bűnök és embertelenségek céltáblája. A rontás, a számítás, félés és félelem áldozatai... Nyomorult karácsonyom árva homályában ültem ... Kint üvöltés, rekedt, vékony gyerek­ordítások. Holdfény. Fehér hó. Kis dülöngélő gyerekalakok. Torz, visszájára fordült Betlehem. Karácsonyestén berúgott, pálinkától butult gyerekek az utcán. Torz, szomorú, élő vízió. Már nem a reneszánsz festők színes, betlehemi gye­rekgyilkos képe, de a havas orosz táj dülöngélő vodkaalak­jai: Chagall összevont látomásai elevenednek meg ... Elha­gyott, elszabadult gyerekek. Heródesi poroszlók helyett láthatatlan lidérces ördögök ráncigálják kezüket, lábukat. Begubózott házak: felnőttek, apák, anyák belülről hallgat­ják a gyerektragédiát. Senki sem mer kimenni. A hit röhög, az akarat béna. A gyerekek egyedül vágják a fehér kará­csonyéjbe a grimaszt. A tagadást: a szomorú, embertelen évek tragikus valóvízióját: az elárvult, elzüllött gyereket. A bizonytalanságba, semmibe, nyomorultságba lökött em­bert! Krisztus ... Már a gyerek is elhagyta ... Krisztus: a gyerek, a csoda, az ember egyedül, árván fekszik a barmok közt. Egyedül, elhagyottan és megváltatlanul a keresztfán. Bölcső és keresztfa ... Árva, megpiszkolt, kigúnyolt csoda­élet ... Már csak a királyok jönnek messziről ismeretlenül, hihetetlenül ajándékosan. Már csak a mese él: Gáspár, Menyhért, Boldizsár ... boldog erdélyiek, akik pedig ugyanúgy, egyformán, a teljes lélegzetvétel boldogsága nélkül éltek, mint mi itt Pozsonytól Ungvárig. És mégis: a jóság egymást melengető furcsa sóhajával mondom felétek a meglátás szavát. A bús közösség életéből irigyen, csodálkozón hajítom felétek a hangomat: boldog erdélyiek... Irigyen és belülről induló testvérörömmel nézek felétek látó szemmel: a szegényebb rokon gazdagságot igazoló tágult nézésével. A gyerek tá­rulkozó nyíltságával mutatom a tükröt: magunkat, hogy legalább ti lássátok, érezzétek egymást. A szemünkből kicsa-

Next

/
Thumbnails
Contents