Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az irodalom mai életproblémái

Búzavirágba. Közkívánatra és nem utoljára a könyvkereskedések kirakataiban még mindig Courths-Mahler trónol. Közkívánatra a Reigen körül megindult a haláltánc. Közkívánatra a megmaradt érték: az ember, a művész visszabújik odújába, és összeszorított foggal, vérző szívvel, terméketlenségre kárhoztatva öleli magához a kacagok seregét, míg közkívánatra — betevő falat híján — kiesik a kezéből a toll és — megdöglik. Jaj az emberiségnek, ha ez a generáció, megundorodva a közönytől, elfárad, és leteszi a szerszámot, ha beül a nagy színházba. Közkívánatra utoljára gördül fel a függöny, aztán beáll a csend. Finita la commedia. A mai irodalom az utcára, az emberek közé akarja vinni emberszabadító egyoldalúságát: a lelket. Fenntartás nélkül, vad fanatizmussal csak a célra menetel. A nyílegyenes akarat a nagy küzdelemben, súrlódásban annyira elég, hogy súly nélkül zuhan a cél előtt a földre, és az eredmény — a másik ember, a testvérember lelkének az elérése — elmarad. Az új irodalom forma és anyag elleni anarchiája elpusztítja az élet valóságát, és matéria hiányában képtelen az élet létező formáit megérinteni. Pedig csak az anyag és szellem örökös harcának keservei, győzelmei, vereségei és szépségei építik és viszik az életet, adják az értéket: az embert. Józan pillanatban észreveszi ezt a hibát, és átcsap a másik végletbe: csak az utcát látja és az akaratot: a közösséget. Mindenkinek felkínálja^magát, minden érintést elfogad, minden taszításra reagál — és őrült szín-, hang-, érzéktombolással megy a szabadság menete, és a szabadosság útján az erotika kátyúiba téved, az erotikus élmények tobzódásában megöli a szabadító akarat alapját: az etikai erőt. Egy másik menet praktikus szociális jelszavak zászlaja alatt vonul az utcán, és nem veszi észre, hogy amikor szavainak, művészetének varázserejével a megváltásra szomjazó emberiséget a szélső kilengés felé tereli — épp a megmentett értéket: az embert öli meg, mert egy új, egy még lélektelenebb társadalmi gépezet bábujává nyomorítja. A konjunktúra, a divat, a metafizikai és praktikus túltengés zavaros, csillogó, hangos és néha nagyon piszkos hullámai ennek az új generációnak is elnyelték nagy részét. És ez jól van így: az élet maga végzi el a tisztító munkát. A kevesek tisztasága, akarata és hite a mai lélekínség ellenére nekibástyázza falanxát a francia regényíró gúnyának, és Julien Benda mondatát — „Dőreség azt hinni, hogy a háború az embereket, kik a művészetben csak az ingert és élvezetet keresik, épp a művészet révén változtassa át