Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - üzenet kassán át (1922)

múltak és jövendők élő isteni jogába — belevágott az ököl! Megtörtént. A legszomorúbb pillanat. Amikor mindenki, aki nyíltan, egy lélekkel erősnek hitte, erősnek tudta magát — tehetetlen sírással megint visszamászik odújába. Már mindegy. Az aréna népe röhög: mindenki ott van, aki cirkuszt nevet, aki a porond urainak tapsol... A kötél egyre szorosabban vágódik a meztelen húsba ... Odúdba visszabújt vérem! Fojtsd el a kín sikolyát, zárd be kamrád ajtaját. Zárd be erősen, és terítsd szét magad köré a hideg csendet: védelemnek, páncélnak — a magányosságot. A különállást. Vérem! A különb ember jogát, a jobb, a tisztább, a szebb, az igaz ember jogát — némán, tisztelettel, szeretettel és akarattal: magadat. Magyarságodat. A legszomorúbb pillanat. Eljött. Itt van. El kellett jönnie. Jó, hogy itt van. Talán most mindenkiben, aki különb, aki jobb, aki tisztább, aki igazabb, aki szenvedtebb, mindnyájatokban: gyermeketekért, nyelvetekért, hitetekért aggódó, sikoltozó anyák, tönkrenyúzott apák és elárvult gyermekek — mindnyájatokban egyformán erősen, visszafojtott tűzként, az elnémított élet felszíne alól feltör az akarat, a cél; a hit, mely melegít, mely sötét, reménytelen vackok imádságos mécsesévé gyúl... A kirúgottak ereje: az erősítő csend, melybe belehull az élő szenvedés. Réteg rétegre halmozódik, minden réteg egyformán az átvett tűztől izzik. Acélos keménységgé. Páncéllá . .. Én, a közös szenvedő vér egy cseppje, én, a lebunkózott vágy részese, én, az akarattá gyűlt hit papja — a szívemet, fülemet, szememet feszítem; láztól remegve, sírástól megváltva lódulok előre mindnyájunkért — a pillanat jövőjébe. Lelkem pórusai véres feszültségben a jövő pillanatát várják. A próféta erejét, igazságát bitorlom, követelem és kiáltom; kétségbeesésem és hitem kavargó harcában a zárt kaput döngetem ... a próféta szavát akarom ... akarom ... és a távoli ítélet igazsága, harsonás megváltása minden léleknyíláson át belém ömlik. Hallom az igazságot, az élet feltételét és jogát, és — íme: véresen beliém szakadnak a szavak, és meglódítom a harangot. Megkongatom vészre és ünnepre: Népem! Népem! Népem ... És a visszhangot veszem: erdő, hegy, róna, boltozatos kék ég himbálja vissza: Élet! Élet! Élet! A legszebb pillanat. Odútokba visszabújt testvéreim, akik magatok köré terítettétek a csend, a magány köntösét, akik az igaz ember erejét őrzitek: tépjétek fel kamrátok ajtaját. Tépjétek fel sebeteket: öntöm a harangot, véretekbe kongatom a gyógyulást, a megváltást. A hegyen állok, hogy