Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az elátkozott krisztus-festő

ban még gyerek most is ... És elmondom, hogy mi volna jó ... tilió ... tilió ... A meleg kályha mellől szaladok az ablakhoz. Az ott kint az — élet. Annyian voltunk: nevetők, fiatalok, tizennyolc évesek, és most kevesen maradtunk, akik egymásra nézünk, egymásba sírunk, egymás arcáról olvassuk az átkot: Sem utóda, sem boldog őse Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek. Egymás arcáról. Én és Te. Már ketten vagyunk — egy hangon beszélők, egy átkot szenvedők, egy hittel élők. Már ketten. Én magyar vagyok. Mit búsulsz, kenyeres? Te is azt akartad mondani? (KASSAI NAPLÓ, 1922) az elátkozott krisztus-festő A festőről akarok beszélni. A teremtő emberről, Isten végtelenségének véges társáról, a művészről, aki kinyilatkoztat, aki beszél, aki kezünk közé rakja a kincset, szemünk elé magát, magában mindent: az embert, a világot, Istent. A mindenséget egy vonalhajlásban, egy árnyékkal, világító felülettel az életet. Albert Servae sről, az elátkozott Krisztus-festőről. Valamit. Beszélni Krisztusról, a kálváriáról, a nagyhétről, az ajándékról, amit nekem adott. Beszélni, hogy mások is hallják, hogy tudják, hogy él, hogy itt él velünk egyidőben, hogy érezzenek valamit a szürke prelűdiumból, mellyel az ajkamat szólásra feszíti a messzi testvér Flandriában: Albert Servaes. Majd idővel más formában, hosszabban, „komolyabban" fogok róla beszélni, írni a művészetéről, de most meg kell 35 3*