Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben
I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az elátkozott krisztus-festő
hogy bocsássátok nekem ezt az ide-oda kapkodást, ezt az én elkésett, nyugtalan nagypénteki mutogatásomat, de kell, hogy most írjak róla valamit, éppen ma, amikor a húsvéti harangok megszólaltak, amikor tudom, hogy kint feltámadás van — és nem mozdulok. Állok az ő Krisztus-képe előtt, a kereszt tövében, a kereszt útjában, a lecsuklott fej előtt, mely már rég elsikította a maga végzetét, de ahonnan én nem tudok feltámadásra mozdulni. Mert soha templomi zsolozsmákban, tömjénes levegőben, útszéli vándorláson kőkereszteknél, primitív fa Krisztusok előtt nem éreztem ezt a döbbenést, ennyire az életet, az élet minden szenvedését, minden szenvedésünk kicsinyességét... A legnagyobb kín előtt még sose álltam meg ily némán, ily tehetetlenül vergődőn, köszönés nélkül, imátlan imával, mint most az élet és Isten előtt: Krisztus lebukott fejénél — Servaes képe előtt. Egyszerre kegyetlen tudással, kinyilatkoztatott igazsággal néztem a világot. Ez a keresztre feszített élet, ez a feltámadásra indult és feltámadt Krisztus: ennyi élt és hitt szenvedés — egy pillanatra rettenetes víziót rajzolt elém: ez a fej nem bír felemelkedni, ez a Krisztus valami sírógörcsös mozdulattal nem tud az általa megváltott emberekre nézni. Szégyelli magát. Sír. Olyan, mint a tetszhalott. Mindent érez, és mozdulatlan és néma. A szenvedés megkövesedett testet hidegít. Piszkosan, véres verejtékkel az Ember: Isten fia soha ennyire testvér nem volt... Testvér ... Soha ennyire, mint most szenvedésében, amikor nincs többé hangja, amikor nem tudja túlkiabálni az élet lármás, ronda hangját. Talán elhagyott lövészárok sáros szennyéből emelkedett ki a tetőre — magától, csodásan, odaszegezett lábakkal, kezekkel —, és most ott áll tehetetlenül, feszített karokkal ... Ennyire csodásan, ennyire mozdulatlanul, ennyire néma hívással még soha, soha nem nézett rátok a szenvedés, a menekülés — emberek. Még soha egyetlenegy testvér, egyetlenegy Isten ... Minden fájdalmunk, minden terhünk ott lóg a kínzott testen, húzza le a súly — bordák pattanásáig. És ott áll némán, elhagyatottan a földön, a feltúrt, szentségtelenített földön egyedül. Kint, elhagyottan. És messzi templomokban, városokban harangok zúgnak: feltámadás van. És nem lehet elmozdulni a kereszt mellől. Még nem jött oda senki. Még csak piros betűs naptári nap van, melynek neve húsvét, de a feltámadásra előbb itt kell seregleni. Itt megérezni mindent, kegyetlenül, igazán, lehetetlenül, sírón:
