Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - tábori posta

mellett kopognak a hangok ... Valaki megfogja a kezemet, csak egy taktusra segíti, csak még egy hangot hallgassak, csak még egy hangot csaljak ki. És hallom. Rekedten, fáradtan, egyszerűen: „Mit búsulsz, kenyeres?" Mondjam, hogy már hallottam, mondjam, hogy mindig új, hogy most hallom először? Örökké visszatérő motívum, csak rá kell ismerni, csak hinni kell, hinni, hogy most valaki a vállamra ütött. Csontos élő kézzel talán éppen Petkó Zsigmond bátyánk kétszázegynéhány év előttről: Kevesen hogy vagyunk Kétségbe ne essünk Segéljen az Üristen! Valamit elvesztett Szegény magyar nemzet Apró, rózsaszín lapokat dobtam a levegőbe, hogy napfény érje őket, hogy énekeljenek, mint Memnon szobra, melynek hangja „hasonlatos vala egy elpattant húrhoz". Egy elmúlt dolog, egyszerű igénytelen név: tábori posta. Egy közös élmény, közös érzés, melyet újrateremtőn át kell élni, hogy formát kapjon, hogy éljen — ha csak egyetlen pillanatra is. Egy megismerés ajándékát akartam magamnak bevallani. És ma szomorú vagyok. Ez így történt. Hideg éjszakában kint álltam az orosz havon. Én, a gyerek. Otthoni lámpafény, meleg kályha, ringló és dió... Csak az Emőd-vers muzsikálhatott bennem. Jó volna most itt árván, egyedül Fújni, amit a szivem hegedűl És elmondani, hogy mi volna jó Tiliő, tilió ... Aztán ünnepélyes mozdulattal leírtam magamnak a címet: Szent megismerés. Aztán átéltem. Magyarság. Büszkeség. Erő. Hit. Élet. Én is lettem büszkeség, erő, hit, élet. Aztán együtt sírtunk. Én a gyerek csukló, türelmetlen, toporzékoló, kényes sírásával. Ma fáradt, beteg, szomorú ember vagyok. Ember. Almaim-