Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - tábori posta

Ojan hegyen vagyok hogy talán a nóé bárkája is it ált megezen. • Ojan kősziklán vagyunk, hogy Péternek a lábát fogdosuk. Amikor a repülőket lövik, csendes fejcsóválással (nem jó vége lesz ennek, emberek) állapítja meg: Már megint lövik a másvilágot. Az idegen földről meleg kérő vággyal száll a lélek a Bódva és Hernád partjára: virágot, otthoni, hazai virágot, otthoni földből. Mennyi kihámozatlan, öntudatlan poézis van ebben az egyszerű sorban: Küldök neked egy pár szál olasz virágot mer it nincs más féle és arra kérlek te külgyél Szép Magyarországi virágot. Még egy levelet. Ezt utoljára. Tamás káplár szétlőtt vállal hazakerült a falujába. Mi — a többiek még maradtunk. Amikor hazaért, elhívatta a komáját, és ezt a levelet diktálta neki: ... most már más újságot nem írhatok sok szerencsét kívánok a jóistentől hogy mégeczer egészségesen haza gyün a tisztelt Hadnagy úr a legénységei együt én már azontúl vagyok mert én .már teljesen rokant vagyok örökre most mégeczer tisztelem mindnyájukat isten veletek és velem is. Igaza van, Tamás! Most már más különös újságot nem írhatok. Hazajöttünk. Egy kicsit megváltozott a világ. Az egyik nem találta meg a ruháját, a másik a földjét, a harmadik a nevetését, a negyedik a könnyét. Isten vele, Tamás, velem is. Így írtak a Tamás Pálok, a Molnár Istvánok, sokan, so.kan, mindnyájan. És még egyszer előveszem a kottapapirost, megkeresem a keresztet, hogy felemeljem a hangokat a végtelen semmibe: a mai életbe. Még egy kereszt... a kezem fáradtan csap le új taktusra, már nem bír felemelkedni, de a levegőben ott rezeg minden hang — magától: vonók, kürtök és tárogató, muzsikaszó és egy rekedt szóló: hát meghalt szegény. És ne várjanak. Ki vár, ki hall még valamit? Oly fáradt a kezünk, hogy a második tételt már nem tudja vezetni? Annyira nem hiszünk, hogy csak a fülünk 3 Vigyázó szemmel