Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - az elkötelezettség dicsérete

Hidat verhetne s csak az árkot ássa, gyakran felejti, mi a hivatása. S mlg testvérkéztől fojtva dől a rögre, a szélben mintha Európa hörögne. Hányszor írtuk le mottóként a névadó által hangot, kontúrt kapott bizonyságokat, és, ó, hányszor és hiába és így szégyenítem: alibit bizonykodva. A botfülűségnek, a rosszakaratnak, a velünk szemben álló sovén vakságnak semmi sem volt elég. De mi szinte evangéliumként sokszorosíthatjuk, ismételhetjük e mottók tömény emberségét, és pajzsunkká, igazsággá vállalhatjuk felelgető, szembesítő realitásukat. Csoda, ha a szentségmutogatás mozdulatával emeljük mindig magunk és mindenki felé, és szentségtörő mindenki, aki itt azt mondja: Igen, igen, de ... Itt nincs de, itt nincs de, itt a szlovákiai magyarság emberségi elkötelezettségének egyik alapdokumentuma bizonyít cáfolhatatlanságot: Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szivünk és agyunk. Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk.. Ennél többet nép, nemzet, költő nem mondhat, nem adhat a világnak, a közösségnek és önmagának: írtam volt e klimaxot ért sorokról. Itt nincsenek véletlenek. Az emberségtudat egyre fokozottabban és egyre reálisabban kapcsolódik az elkötelezettség kötelévé, évről évre, versről versre, sorról sorra. És ne felejtsük el: a költő e ponton korunk embertelenségi maximumával — a fasizmussal — szemben 1940-ben érte el e klimaxot. Emberi hang volt a cím, magyarság és emberség volt a tét: most: légy a gáton férfi s jelkép, álld a sarat, a túsz te vagy magán, de tán magad a nemzet, . ember-magyar tanod ne hagyd. A magyar költészet legbizonyítóbb elkötelezettségi pél324 dája, névadása — „ember az embertelenségben" — az új i