Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - ne sírj, kislány

Ady meghalt. Tudtuk, olvastuk, mennyire beteg és esendő, a halál ténye mégis mindig váratlan és megrendítő. Tudtam, hogy egy nagy örökség részese lettem, de még nem mértem fel a vagyont. Hol voltam én még akkor Adytól, az egésztől, a borzongató és lázba verő teljességtől? Hogy tudtam volna azt, amit ma tudok, hogy Ady, a világirodalom egyik legnagyobb neve, az a költő, akit csak teljességében, egészében lehet megérteni, felfogni és így azonosulva — vállalni. Hol voltam én még akkor ettől az Adytól?! A könyvespolcra rajzszögekkel ráerősítve ugyan ott volt Ady Endrének az Érdekes Újság címlapjáról kivágott könyöklő, nagy szemű, hajtincses képe ... igaz, a Nyugatot a frontra is járattam, olvashattam új verseit, de embermagyar háborús fájdalma, kosarazott szájjal kisikoltott óvásai, látomásai és riasztásai akkor még nem vertek bennem visszhangot. Ez idő tájt inkább Tersánszky Józsi Jenő kisregénye, a Viszontlátásra, drága szólt hozzám teljességében. 1918 októberében a tiszti szanatóriumba is magammal vittem A halottak élén zöld borítékú kötetét, de még nem értem fel emberformáló parancsához, alapigéjéhez: ember az embertelenségben. 1919-ben az egyetemen már részt vettem Babits Ady-szemináriumán, azonban itt sem az „ember az embertelenségben"-en volt a fő hangsúly: Szabó Lőrinc katonamundérban Ady egyik szerelmi verséről vitázott! Amikor még novemberben sem nyílt meg az egyetem, hazajöttem én is, a paroliktól, rangjelzéstől megfosztott katonaruhákat hordtam évekig, a ródlizásnál például milyen jól jött az olasz frontot, a Monte Assolonét járt hegymászó bakancs! Aztán eljött Trianon napja, melyről a magam vonatkozásában ez olvasható a Korparancsban: „Amikor gyerekfejjel és tiszti allűrökkel terhelten a frontról visszabuktunk az ismeretlenbe, és láttuk, hogy az a fogalom, az az érzés, melyet... talán csak mi éltünk meg valóságillúzióvá: a »haza« mint lesz siratni való semmi, akkor ki csodálkozik, hogy mi csak ezt az érzést élhettük tovább első bódultságunkban... És már nem csodálkozom, hogy én voltam és csak én lehettem az, aki Trianon napján magára öltötte a tiszti uniformist, a sapkarózsa helyére gyászkokárdát tűzött, és néma daccal kisétált az utcára, hogy a cseh csendőrök elvigyék. Egy emberséges hadbíró elé kerültem, aki megértett és hazakergetett." Ha ezt az uniformistüntetést összehasonlítjuk Ady néma, 316 öngyötrődő és mégis méltósággá fegyelmezett fájdalmá-