Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - ne sírj, kislány

milliónak: maradjon meg velünk Ady hűségében, Ady igazában, mert ez és ennyi az emberség magyar mondanivalója. Ady volt és marad az „ember az embertelenségben". És ehhez kell igazodnia mindennek és mindenkinek! [TISZATÄJ, 1969 j ne sírj, kislány Ötven éve... Ültem a ródlin, és vártam a lányt. Stószfürdőn havas fenyők rengetege zölden fehérlett. Végre: csend és béke! Háború után voltunk, és én nem voltam többé katona, de diák, diák újra: tudásra, betűre, szépségre, élményre, életre, szerelemre éhes fiatal. Béke volt, posta azonban néha napokig, sőt hetekig nem jött. Hol volt még akkor rádió?! Allamváltozás, emberváltás heteit éltük: újság és hír, a világból a jó és a rossz csak véletlenül ért az emberhez. És ez így volt jó. A nagy pokolzengés után a behavazott táj védőburokként borult ránk a világ ez eldugott szögletében. Ültem a ródlin, és vártam a lányt. Amikor megjelent, nem sietett, mint máskor, nem integetett messziről és kedvesen, ahogy szokta, és az is feltűnt, hogy nem volt szánkázáshoz öltözve. Mosolytalanul állt meg, remegőn a hidegben, és kinyögte tompán, keserűn: Ady meghalt, és könnyek jelentek meg a szemében. Sose hittem volna, hogy Ady-rajongása könnyekig érő! Vagy csak póz volt az egész? Szerepjátszás? De a könnyek? Aznap a szánkázás elmaradt. Gyász nem tűr örömet. A lány megfordult, szó és búcsú nélkül magamra hagyott. Én is megfordultam, és elindultam vissza, haza. Már egy kilométert is gyalogoltam, amikor rádöbbentem, hogy nem a ródlin ülök, de húzom magam után. Pedig a mindennapi ródlipályán voltam, a fürdőből Stószra vezető országút kanyargó szerpentinjein, egy négy kilométeres ideális pályán, ahol ez időben még nem tülekedtek és tülköltek az autók.