Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben
I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - mária, olvasd arany jánost
nak: a léleknek, tisztaságnak, szeretetnek. A lánynak: a fiatalságnak, a tűznek, a lelkesedésnek. A lánynak: a múzsának, a dalnak, a csóknak, a vágynak, a könnynek és szomorúságnak. Neki küldte el a levelet, csak neki címezhette: Máriának — a magyar lánynak. Csak neki, a védőnek, az ápoló Vesta-szűznek, aki még tud imádkozni, aki még tud hinni, aki pántlikásan, pruszlikosan, a legszebben, fegyvertelenül tartja hitét, reményét, jóságát, erejét: a mi javunkat. Máriának szól a levél — a könnyes szemű szeretőnek, aki oly messzire tud nézni mély, fekete gyászmécseiveí, aki a táncos fehér cipők titkait el tudta feledni, aki téli estéken leveszi a polcról a könyvet, és olvassa Arany Jánost és a többieket, az aprókat, a nagyokat, akik mind egy tollal írtak, fekete, igaz tintával. A magyar írók. Előveszi a könyvet, mert úgy tudja: kell néha imádkozni. És Mária érzi, kell néha imádkozni. És Mária, a hű szerető elolvassa a zsoltárokat, az Énekek Énekét, és megtanulja a jeremiádákat, hogy a szívére szoríthassa a drága tüzű szerelmes leveleket, melyek írva vannak fekete betűkkel — fehér papírra. Rejtett kamrátok ajtaján, ha félénk kopogással, hittel, szeretettel felétek jövök — ugye, nem űztök el engem, aki messziről jöttem, hogy közel legyek. Máriát hoztam nektek, az emléket, a jövőt. Testvéri, meleg szavakkal akartam nektek elmondani furcsa szerelmemet: ha elfogadjátok, tiétek annak erős tisztasága, kívánkozó vágya. A papírrongy ismét útjára indul... A szél dühös vágtatással görgeti poros országúton, téli hóban, embervándorok közönyösen tapossák. Ha hozzátok kerül: emeljétek szívetekre, rejtsétek el titkos kamrátokba, hivő imátokba — csókos, drága szeretőmet: Máriát. ((ESTI ÚJSÁG, 1921)