Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

III RIASZTÓ SZEMMEL - halhatatlan habsburgok

Masaryk demokráciája és Gömbös fasizmusa, annak ég- és földkülönbsége nem realizálódhatik történelemmé: az európai magyar március élő és itt is éltető valóságává — demokráciává. (MAGYAR NAP, Ostrava, 1936) halhatatlan habsburgok Bernhard von Brentano nagy regényében, a Theodor ChindZerben, olvasható a következő mondat: „Ferenc józsef még soha csatát nem nyert, soha semmit el nem ért, alatta a birodalom fokról fokra süllyedt, és mégis ő az istenített uralkodó. Talán egy idióta lenne a legjobb király." Amikor a népnek nincs világos életcélja, és iránytalan vegetálásban percemberkék pórázán sodródik, amikor nincs semmi, amit parancs, törvény, iskola és nógatás nélkül tiszteljen, amikor nincs senki, akire felnézzen, akkor az uralom hatalmasai bálványokat faragtatnak és imádtatnak a néppel, valamit, akármit, fityfenét, illúziót, királyt, császárt, koronát. A magyar állameszme irányvonala, bálványa egy vasládában őrzött otromba fejékszer. A valóság: egy szimbólum. Ami még nem lenne baj. A szerencsétlenség ott kezdődött, amikor erre a klenódiumra a Habsburgok tették rá a kezüket. Azóta a szent korona és az Isten kegyelméből való Habsburgok egyet jelentenek, és rosszat jelentenek: a magyar élet halálos rákfenéjét. Mindannak az ellentétét, amit a magyar élet vágyban, akaratban, tettben, muszájvalóságban kiérlelt. Ami világító, tisztító, erősítő érték volt a magyarságban, azt tőrrel, vassal, gyilokkal és méreggel, kötéllel és pallossal, börtönnel és tébolydával, intrikával és mézesmadzaggal irtották, kurgatták és prostituálták a Habsburgok. Ferenc József csakúgy, mint Lipót. Ferenc József, a „szent aggastyán", akiről egy nagy hitelű mai német író egy zárójeles apropóban megírja az igazságot. És a magyarság ezt a zárójeles igazságot nem tudja, nem akarja máig sem feloldani. Kiskölyök korától nevelték, ta180 nították a legdicsőbb király szeretetére és tiszteletére. Tisz-