Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

II SZIGORÚ SZEMMEL (1924-1934) - a szív tintahalála

meg, melyre azt kell mondani: „íme, egy emberi írás. Semmivel sem több. És ez végtelenül sok" — akkor a tintaboncok felfújják pulykamérgüket, irigységüket és — hazudnak, hazudnak törvényesen, esztétikusan, embert árulón. A jó polgári ember morálja kórusban zengi egyetlen kritikáját össi Márius felé: ide nézzen, fiatal barátunk, tanuljon tőlünk „minden kollégája él valahogy. Csak Ön nem bír zöld ágra vergődni". És Össi riposztja, vicce mélységeket tár fel, kell, hogy megdöbbenjünk, kell, hogy érezzük a szívet, rettenetesen, mert az igazság fájdalmas grimasza húzódik a válaszban: „Az ág nem is zöld. Az ág fehér-szürke." Nem. Fehér Jenő nem a kritikusoknak írta könyvét: „Azoknak írtam, akik Jávától Párizsig egyek velem a megtaposásban." Azoknak írta, és úgy írta, hogy tintakulik szívrondítása pofonként csattan el a világ összes megtaposottainak az arcán. Halandzsáról, gyerekes hasonlatokról írnak, ortográfiáról, és nem veszik észre, hogy milyen új erővel és szépséggel és értelemmel találkozik itt egy felületen az ember és a nyelv: „Kötetlen vers vagyok és nyirkos próza, érő kalász és meddő palakő ... (Mert írni nem lehet rajta J." Hiába: „nincs szomorúbb, mint egy őszinte ember". És nincs szomorúbb, mint amikor az „objektív" tintakulik rávetik magukat erre az őszinte emberre, húsra, vérre, valóságra. A szőrös szívű kritika nem bírja ezt megemészteni. Magától adódik az analógia: olyanok ezek, mint a kérődzők. Csak a szokott zöldséget veszik be, ha valóság: hús-vérlélek ember kerül a gyomrukba: beáll a katasztrófa. Kérődzőknél ez halált jelent, náluk csak váladékos kiböfögést: tintát, rondítást, halált. Halált? Össi Márius tintakulik dacára él. „Egyetlenegy szót mondott csak, ama szörnyű és mindent jelentő egytagú szót, amelyik éppúgy egytagú a Moliere nyelvén, mint a Madáchén. Egy szó, amelyik mar, ami semmivé tesz, de amelyik a nyelv isteni furcsaságtörvényével a legtökéletesebben fejezi ki az undort." így beszél a szív furcsán lehetetlenül igazságot: undort. Ez is ítélet. Válasz a justizmordra: kritikára, tintahalálra. (A REGGEL, 1927] 124