Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

II SZIGORÚ SZEMMEL (1924-1934) - a szív tintahalála

tündöklő emberi élet, igazság szépsége (igenis: szépsége], és akkor jönnek a tiszták, a jók, a fölényesek és okosak, iaz erkölcsösek, az esztétikai szép példányok, az objektívek és még egyszer: az objektívek, a centiméterpontosak, a mindent tudók, a mindenhatók, jönnek lopva, mászva és nyílt, zárt sisakkal, páncélosán a rettenetes puhányok: kritikusok a váladékkal, a tintával. Jönnek a szívhez, és benyálazzák feketén, piros színét hamisítón, vérét mérgezőn, húsát, ezt a páratlan „egzotikumot" kóstolón, és nyálaznak, ítélnek, tintáznak: „A pozitív irodalom e korszakában ... az effajta eredeti ortográfiájú, kuszált stílusú lejegyzések csak mint teljesen elszigetelt egzotikumok jöhetnek számításba, s ha túl is esnek az irodalom világán, olyannak kell azokat elfogadni, amilyenek." Méltóztatnak érteni a „pozitív irodalom e korszakában": hogy lehet elsikkasztani olyan valóságot, egyetlen valóságot, mint amilyen az a ronda, genynyes és mégis meleg máriusi szív. De jön egy másik úr, és rádupláz az összes törvénykönyvek nevében: „Nem tudom, a pózok könyvének vagy a koldulás tankönyvének nevezzem-e azt a betűtengert, amellyel F. J. Össi Márius cégjelzéssel a magyar nyelvű olvasókat főbe kólintotta ... éretlen pózból. Halandzsa világnézetéről, gyerekes hasonlatairól nem érdemes külön szólni...", és még egyszer: „a koldulások eme dilettánsul összehordott revüjével nem érdemes mélyrehatóan foglalkozni". így ír ,,d." úr. Ezt hívják, kérem, kritikának, ítéletnek, irodalomnak — nemcsak Szlovenszkón, de mindenütt, ahol a polgár és kávéházi háziállata, a zsurnálkritikus egy húron pendülnek. Az egoisztikus elszigetelődés és önmegelégedés megvásárolt harmóniája tagadja az értelem-, élet- és lélekkeresők vulkanikus kitöréseit, hogy aztán az élet démonát, kisugárzását szervezeteivel, paragrafusaival, aktáival, skatulyáival szabályozza és elfojtsa. Az ember ismeretlenül és lehetetlenül szenved valahol. Nietzsche Zarathusztrája hiába keresi, nem találja, előtte nyílt színen csak az anyagiság, erkölcsét védő mindentudás típusa, a polgár maszkírozza magát: „ötven tintafolttal bemázolva ötven tükör között ül, melyek kendőzött arcának hízelegnek." Kérdezem tehát, kritikus urak, ha a buta és rossz emberek jóléte ordít, mért ne ízléstelenkedhetne a csavargók, koldusok, kivetettek szíve? Miért kell össi Máriust leütni, mint egy veszett kutyát? Hogy merik Önök ezt a szót, hogy „ember" a szájukba venni, ha ilyen vér- és lélekembert, ilyen igazságot, mint össi Márius megköveznek? Annyiszor hápogtak, és embert kiáltottak ötvenszer, százszor, és amikor egy könyv jelenik 123