Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Budapest

Szédül, áthajlik most minden Budapesten, mintha a régi elvek szilárd stációja alatt is elveszett volna a talaj. Bús vagyok, őszintén komor, miért van ez így? De naívságomra visszakacag a város. Hol vannak a nagy írók, akik napjaik lüktető ereire téve kezüket, kiálltak az emberi fejek fölé, mint száz évvel ezelőtt? Voltam Móricz Zsigmondnál Leányfalun. Békés, napsugaras idillben írja Bethlen Gábor regényét, köszvényes lábbal, őszülő fejjel. A budai kávéházban az ablak mellett ül néma átokkal öldöklő ajkán Szabó Dezső ; este hatkor már hazamegy : aludni. Mint egy meglőtt medve jön le minden délután ide s megy vissza a Rózsadombra. Valakinek nagyon el kéne kiáltani most magát! De én már itt vagyok a Balaton partján, este van Révfülöpön s itt ülök két barátommal egy présházban. A hold ragyog a mesés vizén, őszi bogarak muzsikálnak a szőllők között s mi badacsonyi bort iszunk. Mögöttünk a Bakony, azzal a véres földdel, kék éggel, amit sehol se láttam még. Magyar táj élmény ez. Az egyik barátom a pesti új generáció írója és vezetője, a másik mérnök, akinek orosz golyó van a testében s az egyetemet a numerus clausus miatt külföldön végezte. Hárman vagyunk, magyar glaeseri évjárat s ahogy összehajolunk: abban több van a generációs lázadásnál, az már új építők dialógusa egy lezáruló nap peremén. 5* 67